Minden tanév elején ugyanazokat a köröket futjuk. Őrült versenyfutás az idővel, hogy a gyerek megkapja a fejlesztést. Persze, fejlesztés, az kell neki, a büdös kölyöknek!
Na, de az alapvető kérdés, hogy MIT és HOGYAN és FŐLEG KI fejlessze a fiatalúron?
Az alaphelyzet adott: van egy felkent szakértői bizottságtól papírunk. Ezért, a kerületi szakszolgálat ad két fejlesztőt: egy logopédust, és egy fejlesztő pedagógust.
(Na, ez volt tavaly, a boldog békeidőkben....)
De: idén valami törvényi kavarás miatt már nem kapjuk a fejlesztő pedagógust, csak a logopédust.
(Abból is vadi újat, friss diplomával, zéró tapasztalattal...)
Aggódó anyamedve vagyok, felhívom a kerületi illetékes szolgálatot. Ott NEM ADJÁK ODA A LOGOPÉDUS TELEFONSZÁMÁT (a vadi újét) és közlik, a fejlesztő pedagógus nem jár nekünk (a régi papír szerint még járt), nosza, menjünk vissza a szakértői bizottsághoz újabb papírért (!), akkor majd kapunk (esetleg) fejlesztő pedagógust is.
(Egyenlő pályák, egyenlő esélyek:
A szakértői bizottság 3-4 hónapra ad időpontot vizsgálatra, tehát jó eséllyel talán még a karácsony előtti napokban bejutunk...
ebből fejlesztő max. a 2. félévtől lesz, ha egyáltalán lesz.)
No most kapaszkodjon meg a kedves olvasó. Az iskolában VAN fejlesztő pedagógus is (aranyos, tündéri, jó szakember), de a törvényi előírások miatt ő nem foglalkozhat SNI-s gyerekekkel. Márpedig van néhány SNI-s az iskolában, csak a mi osztályunkban kb. 3-4.
Ezekhez ún. utazó fejlesztő jár, aki tanórákon bent ült, és egyszerre foglalkozott mindhárom gyerekekkel (!) miközben a tantónéni nyomta a rendes óra anyagát.
Szerinted ennek mi értelme van????
Szerintem semmi.
Adtunk a szarnak egy pofont. De legalább AnyaMackó örült, hogy valaki mégis foglalkozik kis medvebocsával.
(Mondom, a boldog békeidőkben...)
Most meg az van, hogy mint aggodó Anyamedve görcsölök. Hogy min? Tulajdonképpen semmin. Csak azon, hogy:
- fogad-e a szakértői bizottság (és ha igen mikor???)
- sikerül-e még benyomnom a gyereknek a fejlesztő pedagógust is
- milyen lesz az új logopédus (és ki fog kitől tanulni :-( )
- tudok-e magánterápiát találni
- időben tudom-e menedzselni a gyerek eljutttatását a terápiára (jelzem, Nagyimaci is csúcsra van járatva...)
- ki tudom-e fizetni a sok fejlesztést
- és milyen jövője lesz egy SNI-s gyereknek, mert a legtöbb pedagógus nem tud mit kezdeni az ilyen gyerekekkel!
(Pedig nem rosszabbak ők mint a többiek, sőt (!) csak picit mások...)
Térjünk vissza a fejlesztésekre:
autodidakta módon én minden fejlesztési lehetőséget elolvastam, ami távolságban elérhető volt, azt az elmúlt 10 évben mind biztosítottam is a gyermeknek. Már egy éve érzem, egy helyben topogunk. Tanító nénink szuper jó fej, mindig is partner volt a problémáinkban, megbeszéltük vele ezt is. Ő is így látja.
Akkor most mi van?
Az, hogy szaladozom fűhöz-fához, újból vizsgálatokra hurcolom a szerencsétlent (persze ezeket végtelenül unja) és nekem kell eldöntenem, kiharcolnom a terápiát!!! Mert ugye van a szakszolgálat, akik csak a vállukat vonogatják, meg van a magán úton elérhető terápiák. (Amik valamiért mindig sokkal hatékonyabbak.)
Kérdezem én naívan:
- miért kell nekem döntenem már egy évtizede, hogy mi a helyes irány a kismedvémnek?
- miért nincs egy jól működő állami rendszer, ahol MINDEN terápia elérhető lenne a gyereknek?
- miért nem tudom rábízni magam és a gyermeket egy szakértőre, miért kell még min. 3 vizsgálatra elvinnem, hogy aztán a 4-ből összeálljon a mozaikkép?
- miért húzzák le az utolsó bőrt is rólunk a különböző alapítványok, ahol már az első vizsgálatért is min. 5000 Ft-ot kell fizetni?
- miért van minden terápia délután 14 és 17 óra között, amit dolgozó szülőknek LEHETETLEN megoldani???
- miért nem látja be az állam, hogy nagy a baj? Ezeket a gyerekeket muszáj integrálni, de új, más módszerekkel, mert különben a társadalom kipöcköli őket magából, ezért 120 IQ-val fog árkot ásni és agyát elinni 30 éves korára....
Beszéljünk egy kicsit az anyagi oldaláról is, igyekszem tényszerű lenni:
- azt mondják, egy gyerek felnevelése 30 millió forintba kerül és különösen a főiskola/egyetem környékén kell nagyon belehúzniuk a szülőknek.
Nos, SNI-s gyereknél az első 10-12 évben kell nagyon mélyre nyúlni a pénztárcába, mert különben soha nem lesz főiskolás a gyermek...
Én összeszámoltam: a különböző terápiák 0-10 éves koráig már kb. 4 mio-ba vannak...
És akkor most az van, hogy előlről futjuk ugyanazokat a köröket. Az már csak hab a tortán, hogy aki a lovasterápiát tartotta, csak a 8. telefonhívásomra reagál, és rezignált hangon közli, hogy nem tud (akar?) velünk foglalkozni. De ajánl valaki mást a lovardából. Mivel kihallom az őszintetlenséget a hangjából gyanút fogok (kicsit későn, sajnos), és internetet rántok. Két kattintás után meg is találom amit kerestem. További két telefonhívás után megtudom:
úgy tart lovasterápiát, hogy NINCS ILYEN IRÁNYÚ SZAKKÉPESÍTÉSE, ÉS NEM SZEREPEL A LOVASTERAPEUTÁK KÖZÖTT!!!
Mondjuk azt már láttam tavasszal, hogy a gyerköc nem fejlődőtt, viszont imádja a lovakat és nagy örömmel járt. Én alapjáraton nem vagyok gyanakvó, bízom a pedagógusokban, és azt feltételezem (naívan), hogy mindenki azt csinálja, amihez ért.
(Jó, jó, tudom, naív vagyok!)
Nálunk a lovaglás nem úri-múri. Hanem idegpálya fejlesztés, amit lehet jól is végezni, mert nagyon hasznos a diszes (bocs a be nem avatottaktól, diszgráfia, diszkalkulia, diszlexia stb.) gyerekek körében. Ezért e tárgykörben is nyomozok tovább...
Közben a büdös kölyök nem szedi össze magát. Mert nem tudja hogyan kell... és úgy tűnik az ő anyája sem tudja összeszedni magát, mert megint kétségbe van esve.
Egyszer, ha lesz erőm, írok a lelki hátteréről is... megér egy misét!
