Reggel mindannyian együtt megyünk oskolába. Kiskamasz már 3 saroknyira le akar rázni. Nem hagyom magam, mert ott van öcsi is, aki viszont még csípi a társaságomat, ráadásul ma kényesztetem, én viszem öcsi táskáját. Mielőtt még mindenki egy emberként felhördülne, hogy miért ez a kivételezés, elárulom. Dáji ma nagyon jó fej volt, kivételesen 10 perc alatt elkészült. Csak összehasonlításként ez máskor 40-90 perc....
1 saroknyira a sulitól feladom. Elköszönök tőlük. Kiskamasz már majdnem kiugrik a bőréből türelmetlenségében. Odafordulok hozzá, adnék egy anyai "szép napot kicsim" típusú puszit. Még 15 fokot sem fordulok, amikor látom, riadtan összerándul a szeme, elindul a fényújság a homlokán:
"EZ MÁR MEGINT ÖSSZE AKAR NYALNI ENGEM, ITT A TÖBBIEK ELŐTT, MILYEN CIKI MÁÁÁÁÁ!!!!"
Gyorsan kapcsolok. Megáll a mozdulat. Hirtelen ötlettől vezérelve kezet nyújtok neki. Mint a villám kapcsol, a kiskamaszból komoly férfi lesz. Kemény, férfias, határozott kézfogással búcsúzik. Rákacsintok:
- Így jó lesz?
- Igen. - mondja felszabadultan és már rohan is a haverokhoz. Dájinak és Mackólánykának persze nem köszön.
Öcsi tíz percig búcsúzkodik, odabújik, puszit ad, átölel. Mackólánykának még 10 méterről is dobálja visszafelé a puszikat. Látom rajta, nagyon nem akaródzik bemenni azon a bizonyos kapun.
Azon gondolkodtam, hogy ilyen férfias búcsúzást, legutoljára Herr Kápó becenévre hallagató gimis igazgatónktól láttam, amikor a fiától elköszönt. Ennek már húsz éve, na jó van az 25 is. Tudathasadásos állapotban hagyom el az iskola előtti teret....
Olyan Kápó-s lennénk én is? A fiamnak már nem is kell a tutujgatásom? Az egyik elhessent, a másik magához ölel. Persze magamat ostorozom, hogy milyen szar anya vagyok én, meg különben is nincs is már rám szüksége ... stb.
Ki érti ezt? - kérdezem Mackólánykától, aki ugyan nem érti lelkem tipródását, de rám mosolyog, magához húz és átöleli a nyakamat. Kedvesen még dorombol is egy kicsit a fülembe, mint egy igazi kiscica.
Kiskamasz este bezzeg nem bír várni rám 5 percet. Háromszor hív a barátnő telefonjáról és sms-t is küld. A bibi csak az, hogy izgalmában a vidéken állomásozó atyja telefonját zaklatta. Mert ő, a férfi, el akarta kísérni a három törékeny (khm, határeset :-)) lányt a metróig, hogy ne menjenek egyedül. Ezt az infót 8 másodpercbe sűrítve közli. Szerintem sok kommunikációs szakember tanulhatna tőle. Megdöntjük a rövidtávfutás rekordját, utolérjük a csajokat. Kiderül, azért van velük egy anya is....
Persze, míg ő elmerül a lányok gyűrűjében, én megnyerem magamnak az örökké panaszkodó anyukát. Mindent a gyerekinkért - gondolom és mosolyva hallgatom a panaszáradatot.
