Aha. Felülök az ágyban és rájövök mi zavar. Nem alaszkai szánhúzó kutya vagyok! Az ugatás körülöttem nem más, mint a hitvesi ágyunkba befészkelődött gyermekeim folyamatos ugatása, akarom mondani köhögése. A káromkodás pedig nem más, mint káromkodás. Kiskamasz Mackónk, folyamatos, ízes, "választékos" káromkodása. Álmában! Hogy ez a gyerek miket nem tud? Főleg álmában! Csak ülök, és nem hiszek a fülemnek...
Kocsis lesz ez a kölyök, akárki meglássa...
Feladom. Kimenekülök a nappaliba, a kényelmetlen kanapéra. Viszem a kis motyómat, párnámat. Reménykedve gömbölyödöm össze, talán van még egy vagy két órám aludni. Már éppen elszenderednék, amikor Mackólányka felsír és hív: anya, gyeje. Bemegyek. Könnyes, örömtől csillogó szemmel hány bele a nyakamba...
Boldog anyák napját! Vaúúúúúúúúúúúú!!!
Kép innen. (A cikk is nagyon érdekes.)
