Szeretném, ha lenne idő mindhármukat meghallgatni, lenne idő mindhármukat megszeretgetni, szeretném ha soha de soha nem éreznék, hogy valamelyikük háttérbe szorul...
Szeretném ha nem kéne megfelelnem sok-sok külső elvárásnak. Szeretném ha kimondva, kimondatlanul békén hagynának az én egyszerű, mackós, brummogós anyaságomban. Szeretném ha nem lennének anyagi kényszerek amik ebben erőteljesen megakadályoznak...
Igen, szeretnék még néhány évig csak anya lenni. Aztán már úgysem kellek nekik minden nap, minden percében, akkor majd szeretnék újból munkavállaló is lenni. Hasznos tagja a társadalomnak, ahogy mondani szokták. (Szerintem ezt most ne firtassuk, hogy valójában ki hasznos tagja a mi kis defektes társadalmunknak, mert ez erőteljesen szubjektív!)
Úgy éreztetik velem: mint ANYA, NEM VAGYOK HASZNOS TAGJA A TÁRSADALOMNAK! Mindenki ezt érezteti velem. Különösen a munkahelyem. :-((( A minap egy előadáson ültem, ahol az előadó -egyébként nagyon szimpatikus férfi, családapa- azt mondta, a nők az otthon töltött 5-8 év alatt kikopnak a munkaerő-piacról. Sajnos igaza van, én ezt kiegészíteném azzal, hogy ez jóval rövidebb idő, 3 év! Ennyi bőven elég ahhoz, hogy irtózatosan nehéz legyen az újrakezdés.
Miért nem hasznos az emberek szemében az, ha "minőségi módon" nevelem a gyerekeimet? Nem az a jövő megalapozása, ha gyermekeinket sok szeretettel, kiegyensúlyozottan, odafigyelve, széleslátókörűen nevelem? Nem ők maguk a jövőnk? Nem az a legfontosabb, hogy nem csak saját cselekedeteinkben tegyük jobbá a világot, hanem gyerekeinkben megalapozzuk a jót?
Müller Péter írta egy helyen: nehéz utat mutatunk a gyerekeinknek, ha erkölcsösen neveljük őket. Milyen igaza van!
Azért, hogy ez a poszt azért illeszkedjen a címhez is, következzék egy őszinte, mellbevágó vallomás: utálom az anyák napját. Ki nem állhatom, amikor a gyerekeimet agyon szekírozzák a óvónénik/tanárnénik, hogy egy műsort megtanuljanak. Fel áll a szőr hátamon, amikor arra hajtanak, hogy sok más könnyes szemű anyával egyetemben megríkassanak, meghatódjak. Én egy ZÁRKÓZOTT, ÉRZELMEIT NEHÉZ KIMUTATÓ ember vagyok. Tessék ezt tiszteletben tartani, ne tessen belelépni az érzelmi komfort zónámba, abba a bizonyos "40 centimbe".
Nekem sokkal többet jelent, ha a fiaim átölelnek, hozzám bújnak, nap mint nap. Ha érzem, hogy őszinték velem, ha csak nekem akarnak bizonyos dolgokat elmondani! Szerintem sokkal többet jelent, ha én azt mondhatom Anyukámnak "KÖSZÖNÖM", és remélem még sokáig mondhatom!
Mert miről is van szó? Arról, hogy ne évente 1x jusson eszünkbe, hogy valaki megszült minket és szeretettel felnevelt, hanem minden nap legyen természetes a "szeretlek" vagy a "köszönöm" szó. Olyan pici apróság és olyan nagyon sokat jelent!
