Kinek kell beszokni az oviba? A gyereknek, a szülőnek, az óvonéninek?

Ha első gyerekes anya lennék, akkor ez jogos kérdés lenne. De rutinos anyaként ez ma már nem is kérdés. Vagy mégis?

Tegnap végre (egy hónap után) tudtam beszélni az óvonővel. Hurrá! A háromból az egyikkel. Ő a legkedvesebb, mindíg mosolygós. Persze, nem vele van bajom. Mert amelyikkel bajom van, az ugye nem áll szóba velem...

No de, ne legyek igazságtalan! Nézzük, milyen helyzetben vannak az óvonők? Van 24 gyerek, ebből 4 problémás, (1 nem tudott beszokni a mai napig sem, 3 pedig veri a többieket) és még van egy friss beszokós picurka is.

Mindehhez min. 2 szülő (összesen 48 db :-)), akik -sokszor- szintén nem problémentesek. Hiszen, amit a gyereken látunk, azt legtöbbször otthonról hozzák, a gyerkőc szinte olyan mint egy fénykép.

Ez azért gombócból is sok, lássuk be.

A kommunikációs lehetőségen felbuzdulva, mondom én az óvonéninek, hogy "könyörgöm, valamit mondjanak", mert csak annyit tudok amit a pici lányomból ki tudok csalogatni. Az pedig egy mondatra szűkül:

- Anya, nem akarok aludni az oviban!

És hogy miért nem?

Mert az én tündérbogár pici, 3 éves leánykám pasizik. :-))) A szimpátia B-vel alakult ki, akivel egymás melletti ágyon alszanak. Illetve nem alszanak. Mert sutyorognak, játszanak, huncutkodnak. Tegnap például azt tűnt jó mókának, hogy a kis székről versenyt ugráltak az ágyra. :-)

Mackólányka mostanában nem öltözik egyedül az oviban. Ezt, szóvá is tette a dadus és az óvonéni is. Felelősségteljes szülőként kérdőre is vonom otthon:

- Miért nem öltözöl az oviban egyedül?

- Mert nem akarok!

- De hiszen Te olyan ügyes vagy! Még a ruhácskádat is össze tudod hajtogatni.

Mackólányka összefonja a karjait, elszántan néz előre összeszorított szájakkal.

- Kincsem, mi a baj az oviban?

- Jaj, Anya, olyan sokan vannak!

Igen, sokan vannak. Ez idegileg megterhelő mindenkinek. A gyerekeknek ugyanúgy, mint az óvonőknek. Aki ezt a rendszert kitalálta, hogy 25-30 gyerek legyen egy óvodai csoportban, azt bezárnám egy hétre egy ilyen csoportba, egész napra!

Kérem tisztelettel, nem lehet (!!!) odafigyelni felelősséggel ennyi gyerekre. Rutinos anyamedveként azt gondolom, néha a 3-ra sem, nem hogy több tucatra.... Az kövezzen meg elsőként, aki képes maximálisan odafigyelni minden érzelmi, fizikai, lelki igényre ilyen pici gyerekeknél. Az óvodának nem gyerekmegörzőnek kéne lennie, nem egy ruhatárnak, ahová reggel "beakasztom" a lányomat, este pedig kilökik nekem, hanem egy oktatási intézménynek.

No, ezen gondolaton felbuzdulva elolvastam az ovi oktatási programját. Huhúúú, csupa szép és okos dolog. Azóta is azon gondolkodom, hogy ezt a sok oldalas blablát hogyan fogják megvalósítani szegények...

Mert elég lenne három szóban megfogalmazni:

- odafigyelés/gondoskodás

- szeretet

- tanítás

Nem kell ennél több. Viszont ez a minimum és maximum is egyben. De ehhez kevés 1-1 óvonéni. Mert fizikailag lehetetlen.

Költői kérdés, kin, min múlik ez? Megint a pénz, a minden bajok okozója jön elő? Igen, mert ha lenne több (de kisebb létszámú csoport), akkor az óvonők is, gyerekek is nyugodtabbak, kedvesebbek, kiegyensúlyozottabbak lennének. Akkor, minden okos dolgot meg lehetne valósítani. Akkor lenne türelem a "kicsit más" típusú gyerekekhez is.

Mert 3 évesen még nem (tudatosan) rossz egy gyerek. Nem azért szökik ki a csoportból, és rohan körbe az udvaron, mert ő rosszalkodni akar. A gyerek jelez valamit, ami nem jó neki éppen akkor. Mondjuk ki, ő így lázad. Viszont ha belekényszerítjük a szabályrendszerbe, akkor sérülni fog.

Nem azt mondom, hogy nem kellenek szabályok! Azt mondom, hogy a gyerekek szemével nézzük a dolgokat.

Kedves döntéshozók, tessék négykézláb végigmászni az ovisszobában, tessék újra gyereknek lenni és tessék megtanulni újra játszani, hogy KÉPESSEK LEGYENEK AZ Ő SZEMÜKKEL LÁTNI A VILÁGOT!

Mert ha látnák azt, amit egy három éves picurka lát, akkor nem kényszerítenének be egy 20 nm-es szobába 25-30 gyereket és 2 felnőttet.

(Megjegyzem, a Mtv szerint a felnőttek munkahelyi helyigénye is 4 nm/dolgozó körül van, ha tévedek, elnézést kérek!)

Minden, amit a gyerekeinktől elvesznek, az a jövő kirablása, mert ha sérült gyerekek nőnek fel, ha nem lesznek érzelmileg kiegyensúlyozottak, akkor kutya rossz világot csinálunk magunknak.

Mert az nem állapot, és nem is lehet az, hogy egy óvonő reggel 8-kor már nem képes felemelni a fejét, kedvesen rámosolyogni az éppen érkező gyerekre és annyit mondani:

- Jóreggelt. Örülök, hogy itt vagy!

SNI - küzdelem a fejlesztésért

Minden tanév elején ugyanazokat a köröket futjuk. Őrült versenyfutás az idővel, hogy a gyerek megkapja a fejlesztést. Persze, fejlesztés, az kell neki, a büdös kölyöknek!

Na, de az alapvető kérdés, hogy MIT és HOGYAN és FŐLEG KI fejlessze a fiatalúron?

Az alaphelyzet adott: van egy felkent szakértői bizottságtól papírunk. Ezért, a kerületi szakszolgálat ad két fejlesztőt: egy logopédust, és egy fejlesztő pedagógust.

(Na, ez volt tavaly, a boldog békeidőkben....)

De: idén valami törvényi kavarás miatt már nem kapjuk a fejlesztő pedagógust, csak a logopédust.

(Abból is vadi újat, friss diplomával, zéró tapasztalattal...) 

Aggódó anyamedve vagyok, felhívom a kerületi illetékes szolgálatot. Ott NEM ADJÁK ODA A LOGOPÉDUS TELEFONSZÁMÁT (a vadi újét) és közlik, a fejlesztő pedagógus nem jár nekünk (a régi papír szerint még járt), nosza, menjünk vissza a szakértői bizottsághoz újabb papírért (!), akkor majd kapunk (esetleg) fejlesztő pedagógust is.

(Egyenlő pályák, egyenlő esélyek:
A szakértői bizottság 3-4 hónapra ad időpontot vizsgálatra, tehát jó eséllyel talán még a karácsony előtti napokban bejutunk...

ebből fejlesztő max. a 2. félévtől lesz, ha egyáltalán lesz.)

No most kapaszkodjon meg a kedves olvasó. Az iskolában VAN fejlesztő pedagógus is (aranyos, tündéri, jó szakember), de a törvényi előírások miatt ő nem foglalkozhat SNI-s gyerekekkel. Márpedig van néhány SNI-s az iskolában, csak a mi osztályunkban kb. 3-4.

Ezekhez ún. utazó fejlesztő jár, aki tanórákon bent ült, és egyszerre foglalkozott mindhárom gyerekekkel (!) miközben a tantónéni nyomta a rendes óra anyagát.

Szerinted ennek mi értelme van????

Szerintem semmi.

Adtunk a szarnak egy pofont. De legalább AnyaMackó örült, hogy valaki mégis foglalkozik kis medvebocsával.

(Mondom, a boldog békeidőkben...)

Most meg az van, hogy mint aggodó Anyamedve görcsölök. Hogy min? Tulajdonképpen semmin. Csak azon, hogy:

- fogad-e a szakértői bizottság (és ha igen mikor???)

- sikerül-e még benyomnom a gyereknek a fejlesztő pedagógust is

- milyen lesz az új logopédus (és ki fog kitől tanulni :-( )

- tudok-e magánterápiát találni

- időben tudom-e menedzselni a gyerek eljutttatását a terápiára (jelzem, Nagyimaci is csúcsra van járatva...)

- ki tudom-e fizetni a sok fejlesztést

- és milyen jövője lesz egy SNI-s gyereknek, mert a legtöbb pedagógus nem tud mit kezdeni az ilyen gyerekekkel!

(Pedig nem rosszabbak ők mint a többiek, sőt (!) csak picit mások...)

Térjünk vissza a fejlesztésekre:

autodidakta módon én minden fejlesztési lehetőséget elolvastam, ami távolságban elérhető volt, azt az elmúlt 10 évben mind biztosítottam is a gyermeknek. Már egy éve érzem, egy helyben topogunk. Tanító nénink szuper jó fej, mindig is partner volt a problémáinkban, megbeszéltük vele ezt is. Ő is így látja.

Akkor most mi van?

Az, hogy szaladozom fűhöz-fához, újból vizsgálatokra hurcolom a szerencsétlent (persze ezeket végtelenül unja) és nekem kell eldöntenem, kiharcolnom a terápiát!!! Mert ugye van a szakszolgálat, akik csak a vállukat vonogatják, meg van a magán úton elérhető terápiák. (Amik valamiért mindig sokkal hatékonyabbak.)

Kérdezem én naívan:

- miért kell nekem döntenem már egy évtizede, hogy mi a helyes irány a kismedvémnek?

- miért nincs egy jól működő állami rendszer, ahol MINDEN terápia elérhető lenne a gyereknek?

- miért nem tudom rábízni magam és a gyermeket egy szakértőre, miért kell még min. 3 vizsgálatra elvinnem, hogy aztán a 4-ből összeálljon a mozaikkép?

- miért húzzák le az utolsó bőrt is rólunk a különböző alapítványok, ahol már az első vizsgálatért is min. 5000 Ft-ot kell fizetni?

- miért van minden terápia délután 14 és 17 óra között, amit dolgozó szülőknek LEHETETLEN megoldani???

- miért nem látja be az állam, hogy nagy a baj? Ezeket a gyerekeket muszáj integrálni, de új, más módszerekkel, mert különben a társadalom kipöcköli őket magából, ezért 120 IQ-val fog árkot ásni és agyát elinni 30 éves korára....

Beszéljünk egy kicsit az anyagi oldaláról is, igyekszem tényszerű lenni:

- azt mondják, egy gyerek felnevelése 30 millió forintba kerül és különösen a főiskola/egyetem környékén kell nagyon belehúzniuk a szülőknek.

Nos, SNI-s gyereknél az első 10-12 évben kell nagyon mélyre nyúlni a pénztárcába, mert különben soha nem lesz főiskolás a gyermek...

Én összeszámoltam: a különböző terápiák 0-10 éves koráig már kb. 4 mio-ba vannak...

És akkor most az van, hogy előlről futjuk ugyanazokat a köröket. Az már csak hab a tortán, hogy aki a lovasterápiát tartotta, csak a 8. telefonhívásomra reagál, és rezignált hangon közli, hogy nem tud (akar?) velünk foglalkozni. De ajánl valaki mást a lovardából. Mivel kihallom az őszintetlenséget a hangjából gyanút fogok (kicsit későn, sajnos), és internetet rántok. Két kattintás után meg is találom amit kerestem. További két telefonhívás után megtudom:

úgy tart lovasterápiát, hogy NINCS ILYEN IRÁNYÚ SZAKKÉPESÍTÉSE, ÉS NEM SZEREPEL A LOVASTERAPEUTÁK KÖZÖTT!!!

Mondjuk azt már láttam tavasszal, hogy a gyerköc nem fejlődőtt, viszont imádja a lovakat és nagy örömmel járt. Én alapjáraton nem vagyok gyanakvó, bízom a pedagógusokban, és azt feltételezem (naívan), hogy mindenki azt csinálja, amihez ért.

(Jó, jó, tudom, naív vagyok!)

Itt történt ez: http://www.aranypatkolovarda.hu/

Nálunk a lovaglás nem úri-múri. Hanem idegpálya fejlesztés, amit lehet jól is végezni, mert nagyon hasznos a diszes (bocs a be nem avatottaktól, diszgráfia, diszkalkulia, diszlexia stb.) gyerekek körében. Ezért e tárgykörben is nyomozok tovább...

Közben a büdös kölyök nem szedi össze magát. Mert nem tudja hogyan kell... és úgy tűnik az ő anyája sem tudja összeszedni magát, mert megint kétségbe van esve.

Egyszer, ha lesz erőm, írok a lelki hátteréről is... megér egy misét!

Anyák napi gondolatok, avagy miért nem hagynak anyának lenni?

Szeretnék ANYA lenni. Csak anya. Gondok nélkül, különféle társadalmi nyomás(ok) nélkül. Szeretnék fürödni a gyermekeim tekintetében, szeretném ha csak nekik élhetnék, ha minden napunk nyugodt lenne, csak az együtt töltött időről, az együttlét öröméről szólna. Olyan nagy kérés ez?
Szeretném, ha lenne idő mindhármukat meghallgatni, lenne idő mindhármukat megszeretgetni, szeretném ha soha de soha nem éreznék, hogy valamelyikük háttérbe szorul...
Szeretném ha nem kéne megfelelnem sok-sok külső elvárásnak. Szeretném ha kimondva, kimondatlanul békén hagynának az én egyszerű, mackós, brummogós anyaságomban. Szeretném ha nem lennének anyagi kényszerek amik ebben erőteljesen megakadályoznak...
Igen, szeretnék még néhány évig csak anya lenni. Aztán már úgysem kellek nekik minden nap, minden percében, akkor majd szeretnék újból munkavállaló is lenni. Hasznos tagja a társadalomnak, ahogy mondani szokták. (Szerintem ezt most ne firtassuk, hogy valójában ki hasznos tagja a mi kis defektes társadalmunknak, mert ez erőteljesen szubjektív!)
Úgy éreztetik velem: mint ANYA, NEM VAGYOK HASZNOS TAGJA A TÁRSADALOMNAK! Mindenki ezt érezteti velem. Különösen a munkahelyem. :-((( A minap egy előadáson ültem, ahol az előadó -egyébként nagyon szimpatikus férfi, családapa- azt mondta, a nők az otthon töltött 5-8 év alatt kikopnak a munkaerő-piacról. Sajnos igaza van, én ezt kiegészíteném azzal, hogy ez jóval rövidebb idő, 3 év! Ennyi bőven elég ahhoz, hogy irtózatosan nehéz legyen az újrakezdés.

Miért nem hasznos az emberek szemében az, ha "minőségi módon" nevelem a gyerekeimet? Nem az a jövő megalapozása, ha gyermekeinket sok szeretettel, kiegyensúlyozottan, odafigyelve, széleslátókörűen nevelem? Nem ők maguk a jövőnk? Nem az a legfontosabb, hogy nem csak saját cselekedeteinkben tegyük jobbá a világot, hanem gyerekeinkben megalapozzuk a jót?
Müller Péter írta egy helyen: nehéz utat mutatunk a gyerekeinknek, ha erkölcsösen neveljük őket. Milyen igaza van!

Azért, hogy ez a poszt azért illeszkedjen a címhez is, következzék egy őszinte, mellbevágó vallomás: utálom az anyák napját. Ki nem állhatom, amikor a gyerekeimet agyon szekírozzák a óvónénik/tanárnénik, hogy egy műsort megtanuljanak. Fel áll a szőr hátamon, amikor arra hajtanak, hogy sok más könnyes szemű anyával egyetemben megríkassanak, meghatódjak. Én egy ZÁRKÓZOTT, ÉRZELMEIT NEHÉZ KIMUTATÓ ember vagyok. Tessék ezt tiszteletben tartani, ne tessen belelépni az érzelmi komfort zónámba, abba a bizonyos "40 centimbe".

Nekem sokkal többet jelent, ha a fiaim átölelnek, hozzám bújnak, nap mint nap. Ha érzem, hogy őszinték velem, ha csak nekem akarnak bizonyos dolgokat elmondani! Szerintem sokkal többet jelent, ha én azt mondhatom Anyukámnak "KÖSZÖNÖM", és remélem még sokáig mondhatom!

Mert miről is van szó? Arról, hogy ne évente 1x jusson eszünkbe, hogy valaki megszült minket és szeretettel felnevelt, hanem minden nap legyen természetes a "szeretlek" vagy a "köszönöm" szó. Olyan pici apróság és olyan nagyon sokat jelent!

Anya, mit jelent az, hogy szuicid?

Kedves barátaink voltak ma nálunk. Gyermekeinket érdekelni szokta a felnőttek beszélgetése, most is hallgatták és ha volt hozzáfűznivalójuk, megtették.

Este, fürdés után Kiskamasz Mackónk bejött hozzám és megkérdezte:

- Anya, mit jelent az, hogy szuicid?

Rögtön billentyűzetet ragadtam és az internetet hívtam segítségül. Szuicid = öngyilkos. Ebből jó két órás beszélgetés kerekedett.

Imádom, hogy ilyen érdeklődőek, nyíltak, mernek kérdezni, van véleményük a világról. Meg merik fogalmazni a saját álláspontjukat, tudnak érvelni mellette. Amikor egy ilyen kényes téma szóba kerül, mindig megpróbálom több oldalról megmutatni az "igazságot". Hiszen mindennek több oldala van.
Most sem magán a tényen, az öngyilkosság mikéntjén időztünk el, hanem az ahhoz vezető utat boncolgattuk, illetve ezen téma mentén a szülő-gyerek kapcsolatot.

Érdekes volt, hogy ők mondták ki: talán sokkal szigorúbban kellene nevelni azokat a gyerekeket, akik idáig eljutnak, illetve többet kéne beszélgetni velük, és jobban odafigyelni rájuk. Valójában nem értették mi az, öngyilkosnak lenni. Ez így van jól. 10-12 éves gyerekeknek nem is kell érteniük ezt.

A gyereknevelés kapcsán elég sokat beszélgettünk arról, hogy barátaink arról panaszkodtak, kamasz lányukat nem érdekli semmi. Nincs tisztában a körülötte lévő világgal, bezárkózik egy nagyon szűk területre, és semmi iránt nem mutat érdeklődést. Nem megy a szüleivel közös programra, nem beszélget velük. Ez nagyon "amerikai feeling".  Apamackó fogalmazta meg találóan, hogy mi nagyon sokat "dolgozunk" azért,  hogy ez ne így legyen majd...
Majd meglátjuk... én bizakodó vagyok! Nagynéném szokta mondani:
"A gyereknevelés az a műfaj, ahol csak 30 év múlva tudod meg, hogy jól csináltad-e vagy sem..."