Vásárlás

Korábban mindig én vásároltam a PasiMacik ruháit. Elfogadták, a kedvenceket láthatóan többet hordták, de soha nem mondták, hogy ez vagy az ne tetszene. Tegnap együtt mentünk turkálni.
Hát igen, turizunk. Nekem nincs ezzel gondom, ezek a lehetőségek, éppen ezért "ugorgyunk" Pósalaky bácsi...
Magam is megdöbbentem, hogy mennyire élvezték a fiúk! Kiskamasz Mackó hihetetlen jó izléssel válogatott. A csókkirálynak azonnal megtalálta a legjobb zakót az üzletben. Egy farmer dzsekit választott magának, ami úgy állt rajta, mintha rá öntötték volna! Nem tudtam nemet mondani...

Rendben, elismerem, én is elgyengülök néha! :-)
Éreztem, ez egy új korszak kezdete. Azonnal megszólalt a figyelmeztető hang odabent, anyai ösztönöm működésbe lépett. Fel is állítottuk(tam) az új kereteket, szabályrendszert. E szerint:
- mehetünk együtt vásárolni, választhatnak maguknak ruhát izlésük, kedvük szerint
- enyém az utolsó szó, én mondom ki a "boldogító igen"-t
- én szabom meg (elsősorban anyagi értelemben) a kereteket.

Elfogadták. Megértették. Megállapodtunk. Jobb ezeket előre tisztázni, mert aztán a végén lehet, hogy mégiscsak inkább etetném őket...

Anya, mit jelent az, hogy szuicid?

Kedves barátaink voltak ma nálunk. Gyermekeinket érdekelni szokta a felnőttek beszélgetése, most is hallgatták és ha volt hozzáfűznivalójuk, megtették.

Este, fürdés után Kiskamasz Mackónk bejött hozzám és megkérdezte:

- Anya, mit jelent az, hogy szuicid?

Rögtön billentyűzetet ragadtam és az internetet hívtam segítségül. Szuicid = öngyilkos. Ebből jó két órás beszélgetés kerekedett.

Imádom, hogy ilyen érdeklődőek, nyíltak, mernek kérdezni, van véleményük a világról. Meg merik fogalmazni a saját álláspontjukat, tudnak érvelni mellette. Amikor egy ilyen kényes téma szóba kerül, mindig megpróbálom több oldalról megmutatni az "igazságot". Hiszen mindennek több oldala van.
Most sem magán a tényen, az öngyilkosság mikéntjén időztünk el, hanem az ahhoz vezető utat boncolgattuk, illetve ezen téma mentén a szülő-gyerek kapcsolatot.

Érdekes volt, hogy ők mondták ki: talán sokkal szigorúbban kellene nevelni azokat a gyerekeket, akik idáig eljutnak, illetve többet kéne beszélgetni velük, és jobban odafigyelni rájuk. Valójában nem értették mi az, öngyilkosnak lenni. Ez így van jól. 10-12 éves gyerekeknek nem is kell érteniük ezt.

A gyereknevelés kapcsán elég sokat beszélgettünk arról, hogy barátaink arról panaszkodtak, kamasz lányukat nem érdekli semmi. Nincs tisztában a körülötte lévő világgal, bezárkózik egy nagyon szűk területre, és semmi iránt nem mutat érdeklődést. Nem megy a szüleivel közös programra, nem beszélget velük. Ez nagyon "amerikai feeling".  Apamackó fogalmazta meg találóan, hogy mi nagyon sokat "dolgozunk" azért,  hogy ez ne így legyen majd...
Majd meglátjuk... én bizakodó vagyok! Nagynéném szokta mondani:
"A gyereknevelés az a műfaj, ahol csak 30 év múlva tudod meg, hogy jól csináltad-e vagy sem..."

Egy estém otthon.... avagy szidás helyet bohóckodás

néha megbolondulunk. Ilyenkor idétlenül röhögünk, viháncolunk mi felnőttek is. Imádom az ilyen estéket.

Az egész úgy kezdődött, hogy a balett tanár néni feltétlenül látni kíván a következő fogadó órán. Ezt az óhaját írásba is öntötte.

A szituáció eleve vicces. Kis kamasz Mackónk csak azért jár balett órára, mert kötelező. Ergo utálja. Mivel kis kamaszok, idétlenek, röhögnek. Ráadául az idén készülő nagy mű (óhhh!) rossz választás, nem is értik miről van szó. Ezért röhögnek, elszabotálják az órát és különben is, 5-6 órai kemény tanulás után, délután mit várhatnak el tőlük?

Mint szülő, azt gondolom (12 évi táncolás után), hogy ha egy balett tanár nem tudja lekötni a kiskamaszok energiáját délután, és nem tud olyan órát tartani amit élveznének, akkor valószínüleg nem a gyerekekben van a bibi...

Kiskamaszunk osztályelső, tisztelettudó, normális, élénk gyerek. Sajnos nem tudom komolyan venni az ilyen tantónénik sirálmait. Mert az igazán komoly és nagy problémákat eddig minden gyerekem minden normális tanítójával meg tudtam beszélni!

Azért szoktam olyanokat mondani, hogy "tisztelet" és hasonlók, de látom a kis kamasz szemén, hogy ő is "kötelező" dumának tartja és érzi, nem sok meggyőződés van benne...

A tiszteletet amúgy a tanároknak is ki kell(ene) vívnia. Ha partnerként kezelné a gyerekeket, ha nyílt lenne velük és őszinte, ha olyan órát tartana, amit élveznének, ha olyan műsorszámot állítana össze, ami a gyerekekről szól (és nem az ő önmegvalósításáról), akkor talán sikerülne...

Így került szóba a Gála. Ez minden évben kész cirkusz. Már novembertől csak erre készülnek, és májusban emiatt szinte megáll az élet az iskolában. Mikor túl vagyunk a gálán, fellélegzik mindenki...

A gálán táncolandó számok kezdenek kialakulni. Dáji lesz a csókkirály. Ezt hihetetlen édes vigyorral és lazasággal adja elő. Kedvenc része, amikor a lányok felemelik és körbe viszik :-).

Tegnap este eltáncolta és (elénekelte!) a nappalink közepén, kis kamasz pedig a lánykart táncolta hozzá :-))) Fuldokoltunk a nevetéstől.

Íme az eredeti:
http://www.youtube.com/watch?v=a4pQSCVBJSM

és a paródiája:
http://www.youtube.com/watch?v=7A_GJmauUMQ

Valaki legyen kedves felhomályosítani, hogyan kell video-t beilleszteni?

Etessem, vagy öltöztessem?

Lassan el kéne döntenem, hogy etessem, vagy öltöztessem a kiskamaszt. Mert a kettő együtt nem megy... Nézzük csak, hogy ez az egyszálbél nyurga legényke, hogyan és főleg mennyit (!) eszik.

7 óra: reggeli: egy szelet kenyér sajttal + tea

8 óra 45 perc: iskolai reggeli - általában zsemle/kenyér + tea

9-12 óra között elfogy a tízórai (ha van ideje enni): dupla kenyér / zsemle, egy alma, fél liter tea otthonról.

13 óra körül: ebéd (rengetegszer panaszkodik, hogy nincs repeta!)

15,30 hazaérkezés: "Anyaaaaa, farkas éhes vagyok!" Tegnapi maradék (ó szegény feje, sült husi és finom saláta) feltálalása, felnőtt adag a javából.

- Ehetek csokit? - hangzik el a pótebéd után.

- Ehetsz. De cserébe egy órán keresztül ne kérj enni!

17,30 tájban ozsonna: Mackólánnyal gyümölcsöt nasizik.

19 óra vacsora: ismét férfias adag.

Egy biztos, cukorbeteg nem lesz, mert minimum 5-6 x eszik egy nap! No de mennyit!

Még senkinek sem jutott eszébe bevezetni a családi pótlék helyet a kiskamasz pótlékot?

Házi feladat... nekem

Kiskamasz egy papírt lenget az orrom előtt. Az ÉN házi feladatom OSZTÁLYFŐNŐKI tantárgyból! Szeretem a szülőknek szánt házi feladatokat.... MERT RÁÉREK. Nagyon.

A feladat a következő: egy táblázatban 1-5 skálán a gyermekem alábbi tulajdonságait kell osztályoznom:

• ügyes
  
• kedves
• okos
• önálló
• jó
• udvarias
• szorgalmas
• szép
• bátor
• becsületes
• segítőkész
• lelkiismeretes
• megbízható
• türelmes
• kitartó
• művelt

Rajtam kívül még egy barátjának és saját magának is értékelnie kell ezen tulajdonságait. Nos jó dolog ez, az emberfia legyen tisztában a tulajdonságaival. Ám, itt beléptek a komfortzónámba, abba a bizonyos 40 cm-be. Mert ugye ÉN CSAK EGY ELFOGULT ANYA vagyok.

Nekem minden gyermekem a legügyesebb, a legokosabb, a legjobb, a legudvariasabb, a legszorgalmasabb, és nem szépek, hanem egyenesen gyönyörűek, folytathatnám a sort a végtelenségig. A türelmetlenséget tőlem örökölte, ez az egyetlen amiből nem adnék csillagos ötöst neki, de hát senki sem tökéletes....

A műveltségén meg dolgozunk folyamatosan, például azzal, hogy elmagyarázzuk neki, hogy adatvédelmi és év végi értékelési szempontból mit jelent egy ilyen táblázat kitöltése!

BUKÁS NINCS?

Verekedés a főnökért

Medve Di áll a konyhaajtóban.
- Anya, az úgy kezdődött.... - megállt a kés kezemben. Intő? Figyelmeztető? Jön a telefon a tanárnőtől? Gyanakvó anyai szürkeállományom extra sebességre kapcsolt és kigyulladt a veszélyre figyelmeztető lámpa odabent.
- Igen, kincsem, mesélj, mi történt...
- Anya, a Kornél és a Dani nem akarták, hogy játszak velük.
- És Te szerettél volna játszani velük?
- Hát igen, de a lányok viszont azt szerették volna, ha velük játszok.
- Akkor a lányokkal játszottál?
- Hááát, az úgy volt, hogy mivel a fiúk nem akarták, de a lányok akarták...
- ÉÉÉÉÉS mi történt? - kérdeztem türelmetlenül (agyamban a vészjelző vörösre kapcsol).
- Hát, a lányok és a fiúk összeverekedtek.
- Te is verekedtél?
- Nem, én csak néztem őket.
- Ha jól értem, miattad verekedtek össze?
- Igen. - mondja büszkén csillogó szemmel.
- Meddig tartott ez a csetepaté?
- A nagy szünetben.
- 20 percig verekedtek?????
- Nem, 30 percig!
- Hogyan lett vége, szóltatok a tanárnéniknek?
- Nem. ÉN LETTEM A FŐNÖK!