ALERT ! - Legnagyobb Medvebocsunk dobogós helyet ért el!

Tadadadam!!!

Anyai szívem nem bírja ki dicsekvés nélkül. Pár perce megszólalt a telefonom, és Ági néni, aki itthon csak "Könyvtáros Ági néni" néven emlegetődik, büszkén hadarta a telefonba:

"Anyuka, most értünk vissza, és kerületi 3. helyet értünk el!"

Tisztelt Hölgyeim, Uraim, az én könyvfaló (de nem könyvmoly :-)) nagyfiam a könyvtárismereti versenyen kerületi 3. helyet ért el! Elmondhatatlanul büszke vagyok rá!

Ági néni megköszönte nekem is. No, ezzel zavarba is hozott rendesen. :-) Hiszen mit is köszön nekem? A könyvek szeretetét? Ahogy, szegény nagymamám mondta, azt "von Hause" kapta a gyermekünk, már 2 évesen több lapozója, kis könyve volt, mint másoknak egész életében. Majd miután elég hamar kinőttük a régi lakásunkat (de nem volt pénzünk elköltözni) az olvasás praktikus módját választottuk: könyvtárba jártunk. Már ovis korukban vittük a fiúkat könyvtárba. Még nem tudtak olvasni, de ők határozták meg, hogy milyen témájú könyveket vigyünk haza. Akkor szembesültem azzal, hogy milyen fontos a könyvek illusztrációja, mert óvodás korban, bizony azon áll vagy bukik, hogy egy gyerek kézbe veszi-e az adott könyvet.

Nekem is van mit köszönnöm Ági néninek. Mert "falaz" a nagyfiamnak, amikor a délutáni elfoglaltságairól meglóg és beül hozzá olvasni :-). Mert most kapott egy pici pénzt a könyvtár bővítésére, és olyan könyveket vásárolt, ami érdekli a fiamat. Mert félreteszi a kedvenc könyveket neki. Mert talán már-már baráti a közöttük lévő kapcsolat. Ági néniről mindig csillogó szemmel mesél a kis könyvfalónk, azt hiszem nekem, mint édesanyának is van mit köszönnöm neki, és nem is keveset!
Én magam azt vallom, hogy minden könyvet érdemes elolvasni, mert egy mondat, egy oldal, egy gondolat biztosan lesz benne, ami nekem szól. Gyerekkoromból emlékszem, milyen fontos a jó tanár-diák kapcsolat. Egy életre meghatározó élmény, ha a tanár partnerként kezeli, elfogadja, szereti és őszintén támogatja a gyerekeket.

Kiskamaszunk hihetetlen mennyiségű könyvet olvas. Ha elutazunk egy hétre, minimum 4-5 könyvet vinni kell neki! Ha elfogynak a könyvek a hazautazásunk előtt, "elvonási" tünetei lesznek, ráveti magát a mi könyveinkre, legyen az Apamedve számítástechnikai szakkönyve, vagy Anyamedve szépirodalmi regénye, tulajdonképpen mindegy neki, mindenevő. Egy ideig tartottam is ettől, mert féltem, nem érti meg amit olvas. Érdekes, hogy pont annyi ragad meg a kis buksijában, ami életkorából adódóan kell neki. Legutóbb, Hemingway: Az öreg halász és a tenger című novelláját olvasta. Pontosan értette, hogy miről is van szó. (Címszavakban, emlékeztetőül a mondanivalója: a túlélésről, a mindennapi erőn feletti küzdelemről, a létfentartásról és a kiszolgáltatottságról, az emberségről szól ez a nagyszerű mű.)

Ha lépést tudok tartani a könyfalónkkal, akkor igyekszem én is gyorsan elolvasni a legutóbbi élményét és rendszeresen beszélgetünk a könyvekről, a mondanivalójukról, a szereplők jelleméről.

Kismackónk maga döntötte el, hogy elindul ezen a versenyen (is). /A múlt héten matematika versenyen volt, holnap angol versmondóra megy./ Én, rábíztam a döntést, és támogattam benne. Attól féltettem csak, nehogy túlvállalja magát, mert így is nagyon fáradt szokott lenni.

Szüksége van a sikerre, mint oroszlán csillagzat szülötte, mindig van cél előtte, mindig magasabbra állítja önmaga előtt a lécet. Csodálatos volt hallani a boldogságtól csillogó hangját a telefonban, ahogy nekem dicsekedett el elsőként a sikerével!
Ezért most zárom soraimat és elmegyek örömsütit sütni, hogy megünnepelhessük kismackónk sikerét!
(Ezt majd a Mackókonyhán lehet majd olvasni. Ez itt a reklám helye :-).)

Manótorna

Tegnap délután először voltunk Manótornán. Nagyon jó mulatság volt! Azt gondoltam, hogy Mackólánykánk hamar fel fog oldódni, de hogy ennyire hamar, azt már végképp nem is mertem remélni! :-) Alig lehetett levetkőztetni, máris elkezdte kipakolni az öltözőben tárolt labdákat. Mire én is megszabadultam a -4 fokhoz illő bundámtól és a sok-sok réteg szörnyűséges ruhámtól, Mackólány már el is tűnt! Elment felfedező útra. Besétált a tornaterembe, megismerkedett Évivel, aki a világ legkedvesebb tornatanár nénije :-).

Ezt Anyamedve is bizonyíthatja, mert Évi az az "energia bomba", aki képes egy tucat eltunyult kismamát rávenni arra, hogy az esti altatás után, este 1/2 10-kor nekiálljanak tornázni, ami ráadásul olyan erős, hogy másnap reggel remegő lábakkal kelnek ki az ágyból.... Sőőőőt, Évi még arra is képes, hogy mindezt megismételjük egymás utáni 5 estén keresztül! No, ez az igazi nagy mutatvány!

Valamint neki köszönhetjük azt is, hogy mikor véget ért a "kiképzésünk", a tábort követő héten erős lelkiismeret furdalásunk van, amiért újból a tunyulás útjára lépünk, és fogadkozunk, hogy eztán nem így lesz.... Ismerős érzés, ugye?

No, de térjünk vissza a Manótornára, hiszen Mackólánykánk nagyon jól érezte magát. A torna kezdetekor Évi mindenkit a nevén szólítva üdvözölt, egy-egy kedves mondattal. Ezt a gyerekek csillogó szemmel nézték, a nagyobbak, akik már tudnak beszélni, szintén köszöntek. (Nagyon irigyeltem Évit, hiszen a legcsodálatosabb dolog a világon, ha tucatnyi csillogó szemű pici gyermek vesz körül minket! :-) )

Majdnem minden gyakorlat közben énekeltünk. Az első, bemelegítő séta-futás (váltakozva), "Csiga-biga zenére". Minden gyerkőc megfogja a mellette álló kezét és körbe-körbe sétálunk, váltogatva az irányt. Majd Édesanyja kezét fogva futnak néhányszor oda-vissza a tornateremben. Mackólánykánk természetesen még sétált, hiszen ő még nem tud futni. De ezt is nagyon élvezte.

Kezdődtek a nehezebb feladatok! A nagy bátorság próba! Fel kellett mászni a bordásfal tetejére! (Természetesen minden kismanó csak addig ment, ameddig kedve, ereje és bátorsága engedte.) Mackólánykánk is fel szeretett volna mászni, így feltettem a bordásfalra, ahol ügyesen kapaszkodott és próbált a felső fokra lépni. Hihetetlen bátor! (Szerintem.)

Bevallom, hogy gyerekkoromban több évig is leküzdhetetlen akadályt jelentett a bordásfal tetejét elérni, mert olyan tériszonyom volt már a felénél, hogy leszédültem róla! Én vagyok az, aki több mint 13 évig laktam egy tipikus pesti bérház 4. emeletén, és féltem kimenni a saját erkélyemre! (Most a földszinten lakunk :-). Vajon miért?)

A következő feladatsor az ügyességi játék volt. Padokat akasztottunk fel bordásfalra, ahová fel lehetett sétálni, vagy hason csúszni, ki-ki tetszése szerint. No, ez volt az egyetlen, aminél Mackólány jelezte, hogy ezt még nem szeretné. Inkább a kis sámlikból kirakott soron ment végig (fellép, lelép, átlép egyikről a másikra), vagy az ugráló trambulint próbálgatta, vagy a félkörhintában hintáztunk.... Nagyon sok szórakozási lehetőséget varázsolt oda Évi egy perc leforgása alatt!

Olyan hamar elszaladt az idő, hogy nem is tudtunk mindent kipróbálni. Pedig milyen jó lett volna végigmászni a hosszú csőben úgy, hogy Anyamackó a másik oldalon "kukucsol"! No, majd jövő héten :-).

A levezető gyakorlatok a "tik-tak jár az óra" dalocskára történtek, leültünk körbe, és mutattuk, hogy merre jár az óra és hogyan tudjuk kis ujjacskáinkat tekergetni. Ehhez koncentrálni kell, és a mozdulatsor segíti az idegrendszeri érést, amit manapság sok gyereknél mozgásos játékkal kell elérni. (Mozgásfejlesztés iskolásoknak illetve nagyovisoknak a delacato torna, de erről majd egy másik post-ban lesz szó....)

Mackólánykánk holnap lesz 19 hónapos. A többi manócska nálánál idősebb volt, bölcsibe járt a legtöbbje, tudnak már beszélni. Ez nem zavarta Mackómanónkat, az ő babanyelvén mondta a gyerekeknek a mondókáját (akik megértették!), és mindenkivel nagyon nyíltan, kedvesen viselkedett. Odavitt játékokat a többieknek hagyta, hogy megsimizzék a fejecskéjét, labdázni hívta a lányokat.

Végig, a torna alatt természetes volt Mackólánykánk számára, hogy ő is csinálja, amit a többi pici manócska, szinte minden gyakorlatot megpróbált, ami nem ment neki, (vagy nem tetszett) fejecskéjét rázva jelezte, hogy ezt nem szeretné.

Szerintem Évinek van a legjobb foglalkozása a világon!