SNI - csak a pénz számít?

Miért is? Mert Alexandra küldött kommentben egy cikket:
http://hvg.hu/itthon/20110914_korai_fejlesztes_pest_megye
amire nem tudok két tőmondatban válaszolni.

Mottó:
Logopédus: Elég! Pösze!
Pelikán József: Ezt még sose mondták nekem.
Logopédus: Nekem elhiheti. Otrombán pösze.
Pelikán József: Ne tessék ezt mondani.
Logopédus: A tények makacs dolgok!
(részlet a Tanú c. filmből)

Előljáróban néhány gondolat:
Szólók előre, szubjektív leszek. De nagyon. A tíz év küzdelem okán.

Félreteszem az országban folyó makró szintű kapkodást, pénzmegvonást és esztelen intézkedések sorozatát. Nem politikai cikk írása a célom. Amit el szeretnék érni, az, hogy aki olvassa, a lényeget lássa. Higgyék el, nem a pénz a fontos. Csak hát a pénz mozgat mindent!

Hosszan értekeztem a tanév eleji kanossza járásunkról. Küzdünk, pedig tudjuk, hogy az út végén járunk! Hogy lehetséges ez? Dájinál 5 hónapos korában jelentkeztek az első árulkodó tünetek. Gyakorlatilag azóta "fejlesztjük". A napokban lesz 11 éves... Ez nem kevés idő. Mivel a születéskori traumák általában 12 éves korig korrigálhatók, ezért vagyunk az út végén.

Így is érezzük magunkat: most vagy soha! Ha a legújabb terápia beválik, akkor nyert ügyünk van, de ha nem...

Azt gondolom, mi mindent megadtunk, amit egy felelősségteljes szülő megadhat a gyerekének. Idejében felismertük a problémát, minden fizikailag-anyagilag elérhető fejlesztési lehetőséget igénybe vettünk. Mégis, kétségek gyötörnek minket a gyerekünk jövője miatt.

Úgy érezzük, az SNI papír egyrészt egy "ál"- védettséget ad neki, másrészről egy megbélyegzés, amit egy életen át nem tud lemosni magáról. Vajon hányan tudják, hogy akinek SNI-s papírja van, az nem lehet fejlesztő pedagógus a Pető Intézetben? Pedig ki tudná mélyebben átérezni azoknak a problémáit, amelyekkel neki magának is meg kellett küzdenie?

A papír (óh, kis hazánk a papírok országa!) megvéd az esetleges kudarcok ellen. Arra az esetre, ha nem tud(na) a gyermek idegen nyelvből vagy szép anyanyelvünkből leérettségizni. Viszont, akkor nem is mehet olyan felsőoktatási intézménybe, ahol ezek felvételi tárgyak, mivel 0 pontot fog vinni ezekből a tárgyakból...

Tetszik már kapisgálni a dolgot?

Óh, megint előre szaladtam. Kb. 8 évet. Pedig, nekem a mostani tanév miatt kellene aggódnom. Nincs pénz a logopédusokra, fejlesztő pedagógusokra. Kérem tisztelettel, fogódzkodjanak meg! Annyi a problémás (sicc!) gyerek manapság, hogy minden pedagógusnak kéne tanulnia gyógypedagógiát! Ahogy Mérő László mondja: Mindenki másképpen egyforma. A kérdés csak az, hogy az másképpen pontosan hogyan diagnosztizálható? Arra is nagyobb figyelmet kéne fordítani, hogy az a pici "eltérés", milyen nyomot hagy a kis lelkében a gyerkőcnek, és a mikro környezetében.

A fiam -egyébként igen kiváló- matektanára négyszemközt bevallja nekem: nem tud mit kezdeni egy diszkalkuliás gyerekkel, mert nem tanulta! (Csak két ilyen van az osztályában.) Tessék kérem eszközöket adni a pedagógusok kezébe! Hátha sikerül(ne) megkönnyíteni amúgy sem egyszerű helyzetüket!

Bizonyára a pénzt elosztó pénzügyi "szak"-emberek még soha nem találkoztak fejlesztő pedagógussal, logopédussal. Ez nem az a szakma, amit "csak úgy" választ az ember. Ezt csak elhivatottságból lehet végezni! Mert egy fejlesztő sokszor küzd a gyerekkel (aki nem érti miért kell neki oda járnia, míg a többiek a suli udvarán fociznak), küzd a szülőkkel (akik pláne nem értik, hogy az ő szuper gyerekükkel mi a baj), küzd a főnökével, küzd az idővel (mert sokkal több gyereket kell ellátnia, mint amire energiája, ideje van), és küzd a családja fenntartásáért (mert nevetségesen alacsony a fizetésük).

A fejlesztő nem tesz mást, mint Marika néni a mezőn: elszórja a magocskákat. A gondosan átvizsgált, kijavított magokat. A jövőt építi a gyerekeinkben. Mert ha nem tenné, akkor nem nőne a szúrós bokron gyönyörű, gurulós, mosolygós málnácska, hanem csalánnal lenne tele a határ...

Higgyék el: én csak egy autodidakta módon, a gyermekemmel együtt tanuló szülő vagyok. A mozgás, a beszéd, a gondokodás, a tanulás mind-mind olyan terület, amelyre ma már egészen másként tekintek. Eszem ágában sincs azt mondani: "bezzeg az én időben...", vagy "a mi időnkben is felnőttek valahogy a gyerekek...". Mert látom, nem mindegy hogyan nőnek fel a gyerekek.

Ugyanis a hajléktalan-szállókon sok, magas intelligenciával rendelkező ember él, aki olyan lelki sérüléseket szenvedett, amik megelőzhetők lettek volna. Tovább megyek. Sok átlagosnak tekinthető felnőtt emberen látom, mi a "bibi".

Furcsa ugye? Mondok egy példát. Ha találkozom egy idegen emberrel, azonnal látom rajta, hogy mit nem fejlesztettek nála gyerekkorában. Beszédzavarok, koncentrációs zavarok, vagy mások. Nagyon könnyű felismerni például az Asperger szindrómásokat. Fontos meglátni, mert bár magas intellektusú emberek, például főnöknek szörnyűek, mert hiányoznak belőlük a szociális készségek, a kapcsolatteremtés, az empátiás képesség.

Szeretném hangsúlyozni, nem rosszabbak másoknál, csak mások! Őket így kell elfogadni.

 Van egy időpont, amíg "garanciális" egy gyermek. Ez -általában- 12 éves kor. Addig nem záródnak az agyában az idegcsatornák, nincsenek berögződéseik, és kellően nyitottak is. Idősebb korban már sokkal komolyabb tanulást igényel (és rosszabb hatásfokkal korrigálhatók) a sérülések.

Pénzt megvonni a fejlesztő pedagógusoktól, az elhivatott emberektől olyan, mintha a koldust kirabolnák. Szellemi éheztetés következne az országban. Az éhséget azonban csak egy évtized múltán fogjuk érezni, amikor az ellátandó gyerekek már felnőttek.

Erre ugyanis nem elfogadható válasz Virág elvtárs nagy mondása:

Pelikán elvtárs, a nemzetközi helyzet egyre fokozódik!

Ovikezdés - poroszos beszoktatás

Az első beszoktatós napon ott voltam végig. Huszonegynéhány gyerek és a hozzá tartozó min. 1 db. szülője. Ez aztán minden volt, csak nem beszoktatás. Egy rosszul szervezett játszóház is jobb ennél. Zaj, és káosz.

Második nap szülők kint, gyerekek bent. Kb. 5 percenként megjenik egy síró gyerek az ajtóban. Beül anyukája ölébe, újból vissza kell tuszkolni a csoportba. Mackólányka többször kijön megnézni ott vagyok-e. Láthatóan megnyugszik ettől.

Legtöbbször Annácska jön ki bőgve. Az Ő felmenői közül mindketten ott vannak, Apuka kb. 150 kg és 1,5 cm vastag aranylánc a nyakában.

Kijön a vezető hölgy. Lebaltázza a szülőket, hogy mit keresünk még itt, miért nem mentünk el. Az ő munkáját nehezítjük, ha mi szülők nem fogadunk szót! Egy elsőgyerekes anya szóvá teszi, nem ezt ígértük a gyereknek. Neki az lett mondva, hogy itt maradunk kint az előszobában. Ne csapjuk már be a gyerekeket!

Egyetértek. Bölcsen hallgatok. Tapasztalt anyaként. Szar anya vagyok, nem nyitom ki a számat.

Amikor az udvarra mentek játszani a kismanók, az aggódó anyákok is mehettek. A csúzdánál Annácskát némiképp akadályozta Mackólányka. Nagydarab apuka a csillogó aranyláncával a nyakában ráreccsen a lányomra:

- Takarodj innen!

Mackólányka úgy megijedt, hogy sírva jön hozzám. Azonnal felmérem: más szocio-kulturális körből jönnek. :-(

Hiába no, szar anya vagyok, mert átfut az agyamon: fele akkora IQ-val mint az enyém, nem fogok ordítani az ovi udvarán....

Harmadik nap már gyerek belök, Anya el, délben érte. Huszonegynéhány gyerekből huszonegynéhány sír.

Meglepő?

Negyedik nap: gyerek belök, egész nap ott van, délután megyünk érte.

Mackólányka beül az ölembe, a nap hátra lévő részében ki sem mászik onnan. Szar anya vagyok, mert babusgatom, nem lököm el magamtól...

Ötödik naptól a rutin. Gyerek belök, délután kilök. Óvónő nem kommunikál. Nem tudom mi történt napközben. Nem tudom aludt-e, evett-e, kakilt-e, ki verte úgy hátba, hogy a kék folt napokig látszik.

Mackólányka profi. Aki bölcsibe járt, az profi.

Az óvónők szerint.

Ezért nem is foglalkoznak vele. Velem sem. Továbbra sem kommunikálnak. Csak számonkérnek:

- Anyaaaa, még mindig nem hozták be az egészségügyi kiskönyvet, meg a só-lisztet gyurmának, és fogkeféje sincs a lánynak!

Szar anya vagyok, mert látom, nem könnyű az óvónőknek sem. Ezért hallgatok. Még.

Mackólányka reggelente kipattant az ágyból, úgy szeretett bölcsibe járni. Mosolyogva ment be, és nem akart hazajönni. Most, sírva megy be és első mondata délután:

- Úgy hiányoztál!

Ovikezdés óta átjár éjszakánként hozzák.

Az első szülői értekezleten elmondták:

- Az óvoda már oktatási intézmény, itt komoly munka folyik.

Kinek a részéről? A gyerek? Mert ő küzd rendesen...

Hogyan lettem alkoholista az iskolakezdéstől?

Mackólányka kezdi az ovit.
Dáji kezdi az általános iskolát.
Kiskamasz kezdi a gimit.

Mackólánykának gomba a jele. Minden (!) ruhadarabjába be kell írni.

Szekrény kipakol, ruhafilc elővesz.

Dáji füzetet köt(ne). Ha tudna. Vitatkozunk. Okítom. (Na jó, osztom az észt rendesen.)

Kiskamasz az első fizika óra élményét meséli.

Visszatérek a ruhákhoz. Nem találom  a ruhafilcet. Mackólányka lenyúlta. A ruhákat szétdobálta. A következményeket nem részletezem....

(Azóta vettünk a kanapéra egy szép takarót. :-)))

Azt nem tudom meg, hogy mi volt fizika órán, de hogy két politikus csemete is van az osztályban, azt igen! És osztálytársi kötelességünk rájuk szavazni.

Erről még hosszasan fogunk beszélgetni, attól tartok.

"Annnyaaaaaa! Neeeem megy!" Pufff, könyv a földön.

Dáji, csak a füzeteket kösd be, a könyveket mi (Apáddal) éjszakai projectként abszolváljuk.

Közben vacsorát is főzök.

Mint egy mantrát mormolom:

Mackólánykának tisztasági csomag, váltóruha, gumicsizma, igazolás stb

"Anyaaaa, vettél nekem körzőt?"

Megszólal a telefonom. Apukám remek ötlettel áll elő:

- Olyan szép időt ígértek vasárnapra, menjünk ki a temetőbe!

Mély jógalégzés, nyugodt hang, tárgyilagos közlés arra vonatkozóan, hogy nem tartom ideális programnak a temetőt, amikor pl. evezni is elmehetünk!

Miután letettem a telefont, az engem megrohanó családtagoktól halkan annyit kértem, pár percig ne szóljanak hozzám.

Lépteim lassúakká, megfontoltakká váltak. Odamentem a hűtőszekrényhez. Kinyitottam. Elszántan, izzó tekintettel vettem ki a laposüveget. Kicsit meg kellett küzdenem a csavaros kupakjával. Hiába no, nem nyitogatjuk naponta. Elővettem egy snapszos pohárkát. Teletöltöttem. Mélyet lélegeztem. Egy hajtásra megittam.

Férj szemében az addigi aggódás elismeréssé változott.

- Profi - csettintett a nyelvével.

A gyomorfájás esetére tartogatott Unicum majd' szétmarta a torkomat, nyelőcsövemet. Soha még ilyen jól nem esett.

UI: Nagyon szép napunk volt vasárnap. A Duna alacsony vízállása miatt nagyon sok kikötőhely van, homokpadokon lehet pancsolni. Két új vízhólyag van a kezemen. :-)

SNI - küzdelem a fejlesztésért

Minden tanév elején ugyanazokat a köröket futjuk. Őrült versenyfutás az idővel, hogy a gyerek megkapja a fejlesztést. Persze, fejlesztés, az kell neki, a büdös kölyöknek!

Na, de az alapvető kérdés, hogy MIT és HOGYAN és FŐLEG KI fejlessze a fiatalúron?

Az alaphelyzet adott: van egy felkent szakértői bizottságtól papírunk. Ezért, a kerületi szakszolgálat ad két fejlesztőt: egy logopédust, és egy fejlesztő pedagógust.

(Na, ez volt tavaly, a boldog békeidőkben....)

De: idén valami törvényi kavarás miatt már nem kapjuk a fejlesztő pedagógust, csak a logopédust.

(Abból is vadi újat, friss diplomával, zéró tapasztalattal...) 

Aggódó anyamedve vagyok, felhívom a kerületi illetékes szolgálatot. Ott NEM ADJÁK ODA A LOGOPÉDUS TELEFONSZÁMÁT (a vadi újét) és közlik, a fejlesztő pedagógus nem jár nekünk (a régi papír szerint még járt), nosza, menjünk vissza a szakértői bizottsághoz újabb papírért (!), akkor majd kapunk (esetleg) fejlesztő pedagógust is.

(Egyenlő pályák, egyenlő esélyek:
A szakértői bizottság 3-4 hónapra ad időpontot vizsgálatra, tehát jó eséllyel talán még a karácsony előtti napokban bejutunk...

ebből fejlesztő max. a 2. félévtől lesz, ha egyáltalán lesz.)

No most kapaszkodjon meg a kedves olvasó. Az iskolában VAN fejlesztő pedagógus is (aranyos, tündéri, jó szakember), de a törvényi előírások miatt ő nem foglalkozhat SNI-s gyerekekkel. Márpedig van néhány SNI-s az iskolában, csak a mi osztályunkban kb. 3-4.

Ezekhez ún. utazó fejlesztő jár, aki tanórákon bent ült, és egyszerre foglalkozott mindhárom gyerekekkel (!) miközben a tantónéni nyomta a rendes óra anyagát.

Szerinted ennek mi értelme van????

Szerintem semmi.

Adtunk a szarnak egy pofont. De legalább AnyaMackó örült, hogy valaki mégis foglalkozik kis medvebocsával.

(Mondom, a boldog békeidőkben...)

Most meg az van, hogy mint aggodó Anyamedve görcsölök. Hogy min? Tulajdonképpen semmin. Csak azon, hogy:

- fogad-e a szakértői bizottság (és ha igen mikor???)

- sikerül-e még benyomnom a gyereknek a fejlesztő pedagógust is

- milyen lesz az új logopédus (és ki fog kitől tanulni :-( )

- tudok-e magánterápiát találni

- időben tudom-e menedzselni a gyerek eljutttatását a terápiára (jelzem, Nagyimaci is csúcsra van járatva...)

- ki tudom-e fizetni a sok fejlesztést

- és milyen jövője lesz egy SNI-s gyereknek, mert a legtöbb pedagógus nem tud mit kezdeni az ilyen gyerekekkel!

(Pedig nem rosszabbak ők mint a többiek, sőt (!) csak picit mások...)

Térjünk vissza a fejlesztésekre:

autodidakta módon én minden fejlesztési lehetőséget elolvastam, ami távolságban elérhető volt, azt az elmúlt 10 évben mind biztosítottam is a gyermeknek. Már egy éve érzem, egy helyben topogunk. Tanító nénink szuper jó fej, mindig is partner volt a problémáinkban, megbeszéltük vele ezt is. Ő is így látja.

Akkor most mi van?

Az, hogy szaladozom fűhöz-fához, újból vizsgálatokra hurcolom a szerencsétlent (persze ezeket végtelenül unja) és nekem kell eldöntenem, kiharcolnom a terápiát!!! Mert ugye van a szakszolgálat, akik csak a vállukat vonogatják, meg van a magán úton elérhető terápiák. (Amik valamiért mindig sokkal hatékonyabbak.)

Kérdezem én naívan:

- miért kell nekem döntenem már egy évtizede, hogy mi a helyes irány a kismedvémnek?

- miért nincs egy jól működő állami rendszer, ahol MINDEN terápia elérhető lenne a gyereknek?

- miért nem tudom rábízni magam és a gyermeket egy szakértőre, miért kell még min. 3 vizsgálatra elvinnem, hogy aztán a 4-ből összeálljon a mozaikkép?

- miért húzzák le az utolsó bőrt is rólunk a különböző alapítványok, ahol már az első vizsgálatért is min. 5000 Ft-ot kell fizetni?

- miért van minden terápia délután 14 és 17 óra között, amit dolgozó szülőknek LEHETETLEN megoldani???

- miért nem látja be az állam, hogy nagy a baj? Ezeket a gyerekeket muszáj integrálni, de új, más módszerekkel, mert különben a társadalom kipöcköli őket magából, ezért 120 IQ-val fog árkot ásni és agyát elinni 30 éves korára....

Beszéljünk egy kicsit az anyagi oldaláról is, igyekszem tényszerű lenni:

- azt mondják, egy gyerek felnevelése 30 millió forintba kerül és különösen a főiskola/egyetem környékén kell nagyon belehúzniuk a szülőknek.

Nos, SNI-s gyereknél az első 10-12 évben kell nagyon mélyre nyúlni a pénztárcába, mert különben soha nem lesz főiskolás a gyermek...

Én összeszámoltam: a különböző terápiák 0-10 éves koráig már kb. 4 mio-ba vannak...

És akkor most az van, hogy előlről futjuk ugyanazokat a köröket. Az már csak hab a tortán, hogy aki a lovasterápiát tartotta, csak a 8. telefonhívásomra reagál, és rezignált hangon közli, hogy nem tud (akar?) velünk foglalkozni. De ajánl valaki mást a lovardából. Mivel kihallom az őszintetlenséget a hangjából gyanút fogok (kicsit későn, sajnos), és internetet rántok. Két kattintás után meg is találom amit kerestem. További két telefonhívás után megtudom:

úgy tart lovasterápiát, hogy NINCS ILYEN IRÁNYÚ SZAKKÉPESÍTÉSE, ÉS NEM SZEREPEL A LOVASTERAPEUTÁK KÖZÖTT!!!

Mondjuk azt már láttam tavasszal, hogy a gyerköc nem fejlődőtt, viszont imádja a lovakat és nagy örömmel járt. Én alapjáraton nem vagyok gyanakvó, bízom a pedagógusokban, és azt feltételezem (naívan), hogy mindenki azt csinálja, amihez ért.

(Jó, jó, tudom, naív vagyok!)

Itt történt ez: http://www.aranypatkolovarda.hu/

Nálunk a lovaglás nem úri-múri. Hanem idegpálya fejlesztés, amit lehet jól is végezni, mert nagyon hasznos a diszes (bocs a be nem avatottaktól, diszgráfia, diszkalkulia, diszlexia stb.) gyerekek körében. Ezért e tárgykörben is nyomozok tovább...

Közben a büdös kölyök nem szedi össze magát. Mert nem tudja hogyan kell... és úgy tűnik az ő anyája sem tudja összeszedni magát, mert megint kétségbe van esve.

Egyszer, ha lesz erőm, írok a lelki hátteréről is... megér egy misét!