Karácsonyi begubózás

Nekünk a karácsony más.
Nincs őrült takarítási láz. (Na, jó azért a porszívót körbe kergetem a házban.)
Nincs eszeveszett rohangálás ajándékok után.
Nincs utolsó pillanatban kapkodás.
Nincs lázas süti sütés. (Erről bővebben itt: Mackókonyha)
Fogalmam sincs mi lesz a menü szenteste. Sőt, egyáltalán nem bánom. :-) !

Mert nálunk a karácsony más...
Együtt lévős.
Összebújós.
Játszós.
Kirándulós.
Nevetős.
Nagyokat alvós.
Síelős.
Forralt boros.
Nagy családos.
Szűk családos.

Reggeli hangulat...

Mi, hagyományaink szerint, ilyenkor kikapcsoljuk a mobiljainkat, és laptopjainkat. Visszavonulunk. Mert ez az egy hét az évben a MIÉNK.
Mi úgy értelmezzük a szeretet ünnepét, hogy csak a szeretteink körében vagyunk, kompromisszumok nélkül. Nekünk a karácsony akkor teljes, ha együtt lehetünk, úgy ahogyan az nekünk jó.
Ilyenkor végre megtehetjük, hogy megnyomjuk az off gombot. Nem baj ha nem válaszolunk azonnal egy sms-re, e-mailre. Hiszen csak az a fontos, hogy együtt vagyunk. Nem kell alkalmazkodnunk senkihez, élvezzük egymás társaságát, nagyokat játszunk, nevetünk, eszünk, mulatunk vagy csak csendben olvasunk... Együtt.

Éppen ezért most csendben maradunk jövő évig. Minden kedves olvasónknak kívánjuk, hogy legyen hasonlóan szép, békés, boldog ünnepe!

Jövőre veletek ugyanitt! :-)

Kikapcs...

Ki milyen beteg? ApaMackó vs Mackómama

Leírom ApaMackó egy beteg napját.
Leírom Mackómama egy beteg napját.
Erősen szubjektív napló következik. A kedves olvasóra bízom a különbségek felfedezését.

Bevezető:
mostanában egy soha el nem múló vírussal küzdünk családilag. Én kezdtem, körbejárt, majd visszajött a kis genya mutáns vírus. Ezért aztán mindenki ágynak dőlt. De: ki hogyan? Ez itt a kérdés.

A főszereplő beteg ApaMackó.
Előre kell bocsátanom, ApaMackó manager, tehát, a beépített chip-jében (szakértőknek: bios) ott van a manager sebesség, vagyis "pörgök ezerrel állandóan munka fronton".
A feleség úgy hívja: "Drágám, már megint a nagyon fontos ember vagyok szerepedet domborítod?"

A betegség realizálása este kezdődik. Értsd, orrfolyás, enyhe hőemelkedés, végtagi fájdalom. Feleség felállítja a diagnózist: beteg vagy. Ettől ApaMackó összeomlik. Feleség felmossa, lelket önt bele, ágyba parancsolja (nem megy!), teát főz neki, és minden lobby készségét beveti, hogy hajlandó legyen kúrálni magát. Asszonytársak, csak egy jó tanács. Ilyenkor tartózkodjunk a veszekedéstől, inkább hassunk az érzelmeire, helyezzük kilátásba a súlyos szövődményeket, a pánik a legjobb tanácsadó ilyenkor. :-)
Másfél órás győzködés után ApaMackó is betegnek tekinti magát. Felkapja a mobilját, és további másfél órás telefonálásba kezd. Összes menedzsment tag felhív, mind a 26 párhuzamosan futó projectről beszámol, végrendelkezik. MERT KÉT NAPIG NEM MEGY BE AZ IRODÁBA.
Majd elkezdi átszervezni a hét hátra lévő két napját, ezért további súlyos két órás levelezésbe kezd. Éjfél. Első gyógytea elfogadása, orrcsepp, kúra megkezdése.

Másnap reggel a szokott időben felkel, gyerektranszport az iskolába lebonyolít, utána mintegy egy órás megbeszélés a suli melleti kávézóban (hja, jól kell tudni szervezni a partnereket!), autószerelő idehív (mert most ugye két napig nem kell az autó, buherálhatják), hazafelé valami vacak megvesz, gyerek ebédje befizet és délelőtt 10-kor már újból ágyban van.... alig él... piheg, köhög, kúrál....
amikor benyitok a "kórterembe" ez a kép fogad:, ül laptoppal az ölében (de legalább az ágyban!) és levelez... és levelez... és telefonál... és levelez...
"Ne engedd be a gyereket, mert telefonálnom kell!" - ezt hallom a halálos ágyáról.
Ez megy két napig. A harmadik napon még rosszabbul van, de már érzi, vészesen közeleg a hétfő, amikor újból jelenése van a harcmezőn. Ezért, szombat késő délután már kikecmereg az ágyból. Sőőőt, vasárnapra olyan jól van, hogy felmegy a tetőre, szigetelést javítani. Vagy elmegy az éppen aktuális kolléga még aktuálisabb szülinapi bulijára, egy általam sose hallott városszéli szórakozóhelyre...

A mellékszereplő beteg: Mackómama.
Már egy hete el van dugulva az orrom. Nem kapok levegőt. Fejem is fáj. Most már kialudnám magam valamikor. Huh, ma reggel már a torkom is. És a légcsövem is "zörög". Estére fáj a lában, a derekam. Ez szokott, semmi rendkívüli, nem is tulajdonítok jelentőséget neki. Másnap reggel már mindenem fáj. Délben már szédelgek, nem látok. Este megcsinálom a vacsorát, elaltatom Mackólánykát és bedőlök az ágyba. Ekkor már betegnek nyílvánítom magam.
KITÖR A PÁNIK. Apamackó elesett, tanácstalan, azt is elfelejti amit előtte tudott. NagyiMaci eszeveszett főzésbe kezd, mert a mi kis kolóniánk szerinte éhen fog halni, ha én egy napot is ágyban töltök. (Mondjuk hihetetlen hálás vagyok neki, mert kaptam egy hét szabadságot a konyhában!)
Napközben nyugalom, BÉKÉN HAGYNAK! (Akkor szerintük is NAGYON beteg vagyok! :-)) Végre egy jó könyvet is a kezembe vehetek.Kiderül számomra:
- tudnak teát főzni
- vajas kenyeret kenni
- nem halnak éhen, ha nem teszem eléjük a kaját (az igaz, hogy mident megkérdeznek, mit hogyan kell, de ez legyen a legnagyobb probléma!)
- fel tudnak öltözni egyedül (és még normálisan is néznek ki :-))
Egy embernek hiányzom nagyon: Mackólánykának. Ő két percenként benéz hozzám. A pasimacik időnként benyitnak:
- Anya, meggyógyultál már?

Mire a könyv felénél tartok, tényleg jobban vagyok. Azért ráhúzok még egy napot, hogy a könyvet be tudjam fejezni! De ez legyen az én titkom. :-)

Én hiszek a Mikulásban

mondta Dáji.

"Csak az a baj, hogy túl sokan besegítenek neki!" - fejezte be a gondolatot.

Úszásoktatás

Nálunk, az oskolában kötelező az úszásoktatás. Nincs is ezzel semmi baj az első négy osztályban. No de felsőben?! Huhhh, testnevelő tanerő legyen a talpán aki elvisz huszonegynéhány gyereket a legközelebbi uszodába!

Az egyik úszóversenyző. Ő kap egy pályát, és rója, és rója, és rója... óra végén levágják róla az úszóhártyákat, megkapja az ötösét, mehet haza.

Aztán itt van a kőbunkó. Bevetődik a vízbe, el is süllyed annak rendje módja szerint azonnal. Tanerőnk mentőövért kiállt, és dobja is azonnal. Kőbunkó vigyorogva jön fel a mélyből...

Aztán itt vannak a csajok. Pipiskednek, visitoznak, kényeskednek. Mindezt bikiniben. Valaki meg tudná nekem magyarázni, hogy miért kell bikiniben menni a tornaórát helyettesítő úszásokításra? Úszni nem úszódresszben szoktak?

Jó, jó,őskövület vagyok, töppedt Medve agyammal én nem érthetem meg a mai fiatalokat. De azt nagyon is megértem, amikor azt kérdezem az éppen minden mozgás alól felmentett Kiskamasz Medvémtől, hogy a hőn szeretett könyvtár helyett miért az uszodát választotta?

- Anya, hát olyan jó nézni a csajokat abban a falatnyi bikiniben!

Khm, még "csak" 12 éves...

Hitelből karácsonyi ajándékot?

Elmerengtem ezen a kérdésen, hiszen sokan felvesznek mostanában személyi kölcsönt. De még mielőtt könnyelmű döntést hoznának, kérem, olvassák el tanácsaimat a Szülők Lapján!

Baj van velem

azt hiszem. Több blogger  is közzé teszi a blogján vágyait. Ha-ha-ha, modern kori kommunikációs probléma. Nem azt mondja: "drágám, szeretnék egy aranyláncot, egy versenylovat, és három szabad napot nélküled", hanem izenget a blogján. :-) Hátha elolvassa Férj titkárnője, aki tolmácsolja Anyu kívánságait. Hát nem abszurd? Még szerencse, hogy nálunk Férjnek ÉN vagyok a titkárnője... És izengetni sem szokásom. :-)

Olvasgatom a kívánság listákat. Az általában -nem tőlünk függő- blablaságokon túl, mindenki szerény, elérhető dolgokat szeretne. Minimum toronyórát lánccal:

- lakást és megélhetésre pénzt Rómában (miért pont ott?)

- Föld körüli utat

- nyitott cabrio BMW-

stb.

Baj van. Nagy baj! Kurvára nem érdekel a lakás Rómában, a Föld körüli út, és szarok a nyitott BMW-re, mert nincs hosszú szőke hajam, és elég gázosan mutatnék a gyűrött fejemmel benne, no meg utálnám, ha esőben szarrá áznék a nyitott szuperautómban.  

De most tényleg, azt hiszem nagy baj van velem. Nincsenek világot megváltó vágyaim, a lottó ötös is csak 1 a 40 millióhoz nekem (mármint matematikai alapon közelítem meg a kérdést), nem akarom a Rotschild család összes vagyonát magaménak tudni, sőt, nerc bundát sem szeretnék karácsonyra, mert vagyok annyira állat- és környezetvédő, hogy lelőném a vadászt is dühömben...

Akkor miért is van baj velem? Pedig úgy látszik, nagy a baj. Mert nem üzengetek Férjnek. Mert mi (még) szóba állunk egymással. Sőt, megbeszéljük ki mit szeretne. És meg is valósítjuk. ÉN, a titkárnők gyöngyszeme, megszervezem, befizetem, lekavarom, becsomagolom, elutalom, lefényképezem és még 10 év után is emlékszem rá. Így aztán a vágyaim megvalósulnak. Szépen, lassan, rendre egymás után. Ezért nincs mit üzengetnem.

Ha meg nem valósulnak meg, akkor azt is el tudom fogadni. Mert túlontúl racionális egyed vagyok és két lábbal állok a Földön. Azon a Földön, ahol szeretek ugyan utazgatni, részletekben, a magam tempójában, és vállalom a rizikót, hogy nem fogom az egészet körbejárni. Na, bumm. Azért még boldogan halhatok meg, nem?

Ajajajajjjj, nagy a baj! Nincsenek irracionális vágyaim, mert mindig a lehetőségeinkhez mérem a vágyaimat. Pedig olyan trendi lenne azt mondani, hogy az orosz oligarchákkal akarok rulettezni a Cote d' Azuron vagy Károly herceggel összemérni lovas póló tudásomat. (Mondjuk a végeredmény egyértelmű lenne, őfelsége javára :-))

Mert itt van mindjárt az ez évi karácsony. Már megint kitaláltam és meg is valósítottam amit szeretnénk. Ja, és én a demokrácia legfőbb híve, előtte megszavaztattam az összes kis- és nagymackónál, hogy nekik mi a véleményük az ÉN vágyamról. Olyannyira tetszett nekik, hogy 100%-os felhatalmazást kaptam a megvalósításra. Ilyen konszenzust még Viktoriánus császár sem tud felmutatni!

Ezek alapján úgy látom rohadt nagy baj van velem. Mert egy boldog, irracionális vágyak nélküli vénasszony lett belőlem, aki nem vágyik többre, mint arra, hogy az ünnepek alatt együtt legyen a "kis" családjával. Ezért gürizik egész évben, és amikor eljön a pillanat, akkor elvonul velük valahová, ahol tényleg mindenki békén hagyja, így felhőtlen lehet az ünnep. Mert kikapcsoljuk a mobil telefonokat, a laptopokat és maximálisan csak az lesz fontos számunkra, hogy együtt legyünk, játszunk, vidámkodjuk. E mellett meg tényleg tök mindegy az ajándék, különösen az értéke...

Baj van. Nagy baj van. Megyek is és megbeszélem egy szakemberrel... Hátha megjavulok és végre kívánhatok valami baromi nagyot karácsonyra. Mondjuk egy úszómedencés házat. Ja, bocs, felébredtem!

2/3-os többség

Nos igen, el kell ismernem a gyerekeim néha 2/3-os többséget képviselnek. Főleg, ha betegségről van szó. Kérdeztem is doktor bácsinktól szombaton:

- 2/3-os többség esetén kijösz? - Mivel nagyon visszafogott figura, nem röhögött hangosan, de azt azért érzékeltem, hogy elfolytja a kuncogását.

Az igazi meglepetés azonban akkor ért, amikor a vizsgálat után elmondta a diagnózist:

Arról a kismackóról, akit már-már gyógyultnak minősítettünk volna, és újból a kiképző táborba (akarom mondani az iskolába) küldtük volna, kiderült tüdőgyulladása van. Az a kismackó, aki reggel vidáman 38 fokos lázzal ébredt, kiderült, ő még csak most kezdi a betegséget, van egy hete a tüdőgyusziig. Na, jó ez azért fekete humor, de 2 hónapnyi folyamatos betegápolás után, ennyi azért jár nekem, nem?!

Annyira szeretném, ha megmagyarázná valaki, hogy miért betegek folyamatosan? Szeptember óta, valamelyik beteg, ha éppen az egyik meggyógyul, akkor jön a következő... miért nem lehet az összes egyszerre beteg?
Milyen szép is lenne? Álmodozom magamban: sorban ülnének a kanapén, kinyitnák a csőrüket mint a madárkák, beadnám a gyógyszert, a vitamint, az immunerősítő csodaszereket, bekapcsolnám a kábító tv-t és nyugalom lenne...
De nem! Mert külön-külön, egyénieskedve betegek ám! Ráadásul mindegyik másként. A legkisebb 38 fokos lázzal vidáman szaladgál, jön-megy intézkedik, babázik, főz, terít mindent csinál, csak nem eszik (gyanús! még a sütit sem...).

A középső, lévén férfiból van, elhaló hangon közli, ő bizony olyan beteg, hogy az ágyból sem tud kikászálódni, nemhogy enne-inna, tanulna (brrr!!!). Az igazi férfi így beteg, mi asszonyok szolgáljuk őt, aki alig él a hőemelkedéstől és a köhögéstől.

Ráadásul ezek az immunerősítőnek kinevezett folyékony aranyárban kapható csodaszerek kutyagumit sem érnek, mert ha érnének akkor ugye nem lennének betegek...

A legnagyobb medvebocs, a Kiskamasz meg nem ér rá betegnek lenni! Ne röhögj, ez komoly! Fontos társadalmi kötelezettségei vannak, zizeg örökösen, jön-megy, randizik, intézkedik, és meg van sértődve, ha itthon kicsit le kell higgadnia... arra a pár órára, amíg megtiszteli hajlékunkat. Mert visszaél ám a mobil telefon lehetőségeivel. Felhív:
- Jaj, anya, nincs kedvem hazamenni, inkább elmegyek a Mamáékhoz, majd Apa ott összeszed engem este!
Lefordítom a nyájas olvasónak: "Elmegyek a kényesztetőbe, kapok finom csokit, összecsapom a leckémet és szabadon számítógépezhetek, tévézhetek.... senki sem szól rám!"

Meg hazakíséri szíve hölgyét. Az sem zavarja, hogy a lány nagypapája is velük van. Persze a nagyapó is jó fej, invitálja hozzájuk vacsorára. Ez a kis muja, meg nem mer menni. Mert mi nem úgy beszéltük meg reggel! De reggel ugye még nem látszott, hogy ilyen remek alkalom adódik a hazakisérésre... Sokat látott nagyapó is hajtja a szelet a vitorlájukba, de ők még tapasztalatlanok, még csak tapogatóznak a sötétben. Mindezt nagyon édesen teszik. Azt hiszem ideje lenne meghívnom nagyapót egy kávéra. Jó fej az öreg, no. :-)

Legutóbbi férfi hisztije bele a mobilba:
- Anya, úristen, esik a hó! A sulinál legalább 5 centi már!
Kinézek az ablakon, higgadtan válaszolok:
- Igen kincsem, van az 2 cm is. Azért, gondolom a buszok még járnak talán...
- De anya!!!! Vékony farmer van rajtam, megfagyok míg hazaérek! Nem vagyok ÚÚÚÚGY öltözve, hogy busszal menjek haza...
- Szivem, reggel mondtam neked, hogy vékony lesz a nadrág, magadra vessél, ha mégis egy szál farmerban mentél el. Apa késő estig dolgozik, nem tud érted menni.
Morog a telefonban mint egy igazi grizlimedve. Megadom a kegyelemdöfést:
- Tudod mit? Megvárunk a hólapátolással, abban úgy is kimelegszel majd!
- Szuper, de király! Jövök már! OKÉ, megyek havatlapátolni! Szijjja!

És tényleg. Fél óra múlva hányja-veti a havat a ház előtt! :-)
Ha karácsonykor lesz beteg, esküszöm agyonütöm!!!

Télapó vagy környezetismeret verseny? - Ó mondd te kit választanál???

Napok óta megy a lelki élet. Menni vagy maradni?

ÉN megértő anya vagyok. Azt hiszem. Na jó, egy darabig. De azért azon ponton ledobom az ékszíjat, amikor a Mikulásképző iskolából a sok frissen szabadult Mikulás tanonc pont vasárnapra időzíti a gyerekek riogatását, így nekünk két választásunk van:

ha szimpatikus a Télapó bácsi akkor mi kergetjük, ha nem szimpatikus, akkor menekülőre fogjuk. Na, jó, azért ennyire nem horrorisztikus, de az összes munkahely, hobbi- és sportklub, no meg a népdalkör összesített télapó kommandója ezen a vasárnapon nyomta az ipart. Így aztán projecteken edződött lelkem hamar átment time-menedzsmentbe, és a város két vége között összeszerveztem a reggeli, délutáni és esti télapójárást.

Ekkor elégedetten kinyújtottam a jobb kezemet, a tenyeremet az ég felé fordítottam, majd kb. 18 fokos szögig bezárva behajlítottam a karomat és jól megveregettem a bal vállamat. Mackómama szervez, de még milyen jól!

Öntelt vigyorom délutánra lelohadt, amikor is Dáji azzal állított haza, hogy neki, vasárnap reggel 10 órakor randija van a "kapaormap"-pal az Állatkertben. Először lazán leráztam, mert azt hittem, ez valami -szokásos- iskolai keresztbe szervezés. Már-már kezdtem előadni a felháborodott anyát, amikor végre Dáji kinyögte, hogy ez ugyan az imádott Környezetismeret versennyel van összefüggésben, de nem kötelező. Ekkor fogtam gyanút, itt valami nem stimmel.

Verseny, és nem kötelező?

Telefont ragadtam és felhívtam a tanító néninket. Mint kiderült, van egy feladat, ahol a megadott térképen meg kell keresni egy-két állat lakóhelyét az Állatkertben. Bizony, nem a közismert Mosómedvét, hanem olyan ritka állatokat, amiknek még a nevét se hallottuk soha (lehet, hogy mégiscsak él álarcos bandita az állatok között?). Valamilyen majom (a tisztességes latin nevét persze a buta közgazdász agyammal nem tudtam megjegyezni) bujkál az állatkertben, amit meg kell(ene) találni. A lelkes tanító nénink két órát ült a gyerekekkel az internet előtt tanulmányozván a térképet, de nem lelte meg azt a bizonyos majmócát. Így aztán tanító nénink tanulmányi kirándulást szervezett a versenyen induló négy kis lelkes buksifejnek, hogy dacolva a mínuszokkal mégiscsak személyesen megleljék azt a bizonyos majmot.

Na, ezen a ponton azért elszégyeltem magam rendesen. Mert ugye a tanító néninek is van két fia, akik már ugyan nem buknak a Mikulásra, de azért talán némi családi élet nekik is dukál vasárnaponként, ha más nem is, de a tartozékokkal kibővítve körbeülni a családi rántott húsos fazekat.

E helyett, tantónénink tanulmányi kirándulásra viszi a kismanóit, hogy minél lelkesebben és felkészültebben tudják megmondani, hogy a földi kuszkusz nem az ügyetlen arab feleség által elejtett tálból kihulló étel, hanem egy állatfaj. (Ráadásul az emlősök családjába tartozik.)

Lelkiismeret furdalásom csak nőtt, hiszen hogy jövök én ahhoz, hogy ítélet mondjak? Egyből előjött belőlem a "szar, önző anya vagy" korbácsütésem, és vezeklésként 5-öt vágtam a saját hátamra. Majd nagyon udvariasan elnézést kértem a tanító nénitől, és mégiscsak a gyerekkor meghosszabbítására és a Mikulás üldöző versenybe való benevezésre szavaztam. Így Dáji igazoltan hiányzik vasárnap.

Most már csak távolról szurkolhatunk a többi kismanónak, hogy végül megtalálják-e a sziamangot, mert ők albérletben laknak a régi majomház végében....

Ami meg a Télapó bácsikat illetti. Annyira, de annyira szeretnék egy igazi öreg Mikulással találkozni, aki tényleg a gyerekek nyelvén szól a gyerekekhez, az ölébe ülteti őket, igazából érdekli a gyerekek meséje, dalai, mondókái. Aki nem rohan, nem színészkedik, nem  "ledarálja" az idétlen szövegét, ki-kiszólva a szülőknek, Megasztározva, X-Faktorozva, olcsó poénokat puffogtatva. Mert mondhatjuk, hogy persze, csak az ajándék a fontos. A csudát! Egy gyereknek az mellékes. A Mikulás elismerése, dícsérő szavai, a krampuszok játéka is része a műsornak. Ha ezekkel az "ócsó" Mikulás tanoncokkal elrontjuk az illuziót, akkor végül is, magunkra vethetünk, mert ez is olyan ma már, mint egy "made in China" nadrág, az első mosás után menthetetlenül kifakul...

Becézés

Itt van Ő.
Ő a szőke ciklon.
Az ősellenség.
Már 6 éve, nap mint nap szurkálják egymást.
De most úgy tűnik, békülékeny hangra váltottak, mert Kiskamasz kedveskedik, becézi, nem csak pofozza.

Halkan, bizalmasan a fülébe súgja:
- Te, te szőke Csubakka!

Életben maradási esélyem konvergál a nullához

ha a magyar egészségügyre bíznám magam. De én szeretek élni, és épp két éve csaptam bele egy újabb hosszú távú projectbe (Mackólányka), ezért nem tervezem, hogy napi 8 óránál többet töltsek vízszintes helyzetben.

Történt ugyanis, hogy találtam egy csomócskát a bal mellemben. Mivel két évvel ezelőtt a barátnőm is talált hasonlót, amiről kiderült, hogy bizony meglehetősen rosszindulatú, ezért komolyan vettem a dolgot, mert hát ugye az én koromban...

Manapság nem lehet mondani, hogy csak bizonyos kor felett valószínű, mert sajnos egészen gyerekkortól bármikor bárkit megtámadhat ez a rossz nyavalya. Éppen ezért komolyan vettem testem jeleit, és szerettem volna, ha a magyar egészségügy labirintusába tévedve mások is komolyan vegyék.

Azonnal elrohantam a körzeti nőgyógyászhoz, aki felvilágosított arról, hogy hagyjam abba a szoptatást. Nem életvezetési és gyereknevelési tanácsokért jöttem, hanem egy mamográfia beutalóért, mosolyogtam rá kedvesen. Azt ő nem adhat (vajh miért???), menjek el az onkológiára. Rögtön gyanút fogtam, hogy még addig kéne oda bejutnom, amíg életben vagyok, ezért kiharcoltam egy telefonszámot, amit persze senki sem vett fel...

Másnap reggel elmentem az onkológiára, ahol időutazásban volt részem. Az ötvenes évek kartonozója és az azóta ott felejtett matuzsálemi korú nénik fogadtak. A nevem nem egy hétköznapi név, mégsem volt képes megjegyezni kb. 5 mp-nél tovább... vagy pont ezért? 

40 perc (!!!) múltán tudtam meg, rendelés nincs, időpontot kell kérni az onkológiára is! Ezen a ponton éreztem, kezdhetem ácsolni a saját koporsómat.... Az onkológus csak 1 hétig rendel minden 5 hétben (nem vicc, 2 hétig nem, 1 hétig igen, majd megint 2 hétig nem rendel), és igen, állhatatosságomnak köszönhetően, megérkezésemet követő 55. percben már volt időpontom! 4 hét múlvára...

Számolok. Fejben, gyorsan. Zakatolnak a fogaskerekek a kis szürkeállományomban: 4 múlva bejutok az onkológushoz, ad beutalót mamográfiára, arra újabb min. 4 hetet kell várnom, majd a lelettel vissza az onkológiára, az már 3 hónap lesz, és csak azt tudtuk meg, amit már MOST is tudok, hogy van egy csomó a bal mellemben. (Újabb szögek a koporsómba...)

Ezen a ponton eszembe jut Toncsi, aki egy kedves barátom még kedvesebb anyukája volt, ő pontosan 9 hónap alatt halt meg a mellrák egy nagyon agresszív fajtája miatt...

NEM, NEM ÉS NEM! Dübörög a felháborodás az agyamban. Én életben akarok maradni! Nekem három kismackóm van, akiket fel kell nevelnem! Nem fogom alávetni magam a papírtologatós, betegkinyíró, magyar egészségügynek.

Rendkívüli jó szervező képességemnek köszönhetően, hosszas telefonálgatás árán elérem, hogy:

- kapok beutalót a háziorvosomtól (diagnózissal, mert csak úgy, l'art pour laar szűrővizsgálatra nem fogadnak ám!)

- aznapra, amikorra már van időpontom az onkológiára, néhány órával korábbra van időpontom mamográfiára is!

A mamográfus adminisztrátor megadja a kegyelemdöfést, mikor szóvá teszem a várakozás 4 hetét: fogjam be a számat, mások 3-4 (!!!) hónapot várnak mamográfiára, így nekem egy szavam nem lehet (nesze neked hospice vazze....).

Gondolkodom, hogy kihúzzak-e a koporsómból 3-4 szeget, de aztán arra jutok, hogy majd ha tényleg megcsinálják a vizsgálatot akkor, nincs megelőlegezett bizalom e témakörben.

Megnyugtatom a kedves olvasókat, hogy nincs baj, csak egy tejmirigy rendetlenkedett... :-)