avagy hogyan érjük el 90 perc alatt, hogy az ember irtózatosan szégyellje magát, azért mert orvoshoz ment???
Na, ez az ütődött paradicsom én lennék. Mert tegnap este beleestem a paradicsomágyásba. Kicsit nagyképűség azt a három bokrot egy teljes ágyásnak tekinteni, de az én konyhakert művészetem erre a 3 túlburjánzott paradicsombokorra és még néhány fűszernövényre korlátozódik.
Az esést egy szép terméskövön fejeztem be, emiatt a bal kézfejem bucira dagadt. Van ilyen, no, majd máskor Férj méltóztatik felkötözni azt a rohadt paradicsombokrot. De a kötözés helyett irtózatos hisztit vágott ki, hogy nekem orvosra van szükségem, pedig a nyugalommal és hideg vízzel többre mentem volna. A nyomaték kedvéért ájulásba kezdtem, de nem sikerült befejeznem, mert annyira felbosszantott, hogy a vérnyomásom a negatív tartományból hirtelen a túlságosan is pozitívba szökött fel.
Addig nyafogott nekem, amíg reggelre beláttam: szerinte orvosra van szükségem. El is vitt a területileg illetékes kórházba. Nevezzük nevén: ÁEK. Régi nevén Honvéd Kórház. Mivel hivatalos lakcímem szerint 13. kerületi lakos vagyok, így naivan azt hittem, a kerületi kórházban szívesen látnak. Délben már tudtam: SEHOL SEM LÁTNAK SZÍVESEN. Én, mint beteg, meglehetősen zavarom az orvosokat a munkájuk végzésében. No, de ne szaladjunk a dolgok elébe.
8 óra 5 perckor léptem át a kapun. Ez fontos tény, ennek a későbbiekben nagy jelentősége lesz! A tömeg láttán azonnal az információhoz rohantam, ahol hosszas magyarázat következett, hogy ha a traumatológiára szeretnék menni, akkor időpontot (!) kell kérnem, de ha most estem el, akkor menjek a sürgősségi osztályra. További 5 percig az útvonalat magyarázta a hölgy, de én rákészültem, elővettem a kórházi GPS-emet és annak segítségével (valamint még 3 biztonsági őr megkérdezésével) eljutottam a sürgősségi osztályra. Köztünk maradjon, jól eldugták a 3. folyosó végén is túl, ott ahol a szegény kismalac is túr, hogy beteg meg ne találja.
Vészhelyzet sorozaton edződött lelkem valami borzalomra és hatalmas tömegre készült. E helyett kihalt folyosók és az előttem érkezett 3 ember látványa fogadott, valamint minden négyzetméterre a következő szöveg kiragasztva:
"Felhívjuk kedves betegeink figyelmét, hogy az ellátás nem érkezési sorrendben történik, ezért több órát is igénybe vehet. Szíves megértésüket kérjük. Dr. BB osztvezfőo."
(Ez a felirat később bizonyosságot is nyer, no de ne szaladjunk az események elébe.)
A nővérpult mögött három hölgy csacsog, szemmel láthatóan idejük, mint a tenger. Határozottan odalépek, ezzel sikerül egyikük figyelmét magamra vonni.
8 óra 10 perckor a hölgy felvette az adataimat. Elmondta a játékszabályokat:
- nem biztos, hogy meg fognak vizsgálni, mert 10 (!) perccel az ügyeleti idő lejárta után érkeztem
- egy orvos van 100 ágyra és a magamfajta beszállingózó meggondolatlan egyedekre (uhhh, szegény!)
- sokáig fog tartani
- biztos, hogy itt akarok-e maradni? - kérdezte reménykedve.
Ezen a ponton elbizonytalanodtam egy kicsit, meg is kérdeztem magamtól, hogy fáj-e még a kezem. Felrémlett bennem, hogy ha eredmény nélkül távozok, Férj képes a Balatonból kiszedni a traumatológus haverját (aki egy másik kórházban dolgozik) csak azért, hogy engem megnézzen. Inkább maradok - mondtam beletörődően a hölgynek.
Ő is beletörődött.
A Vészhelyzetből ismert miliő vesz körül, tiszta, világos váróhelyiség (csoki- és italautomata), nővérpult, szobák, kezelők jobbra-balra, légkondi, tv, állandóan nyüzsgő takarító néni. Tényleg nyugati színvonal. Látszólag. Mintegy 50 perc várakozás alatt kedves babaműsort nézhettem a tv-ben Liptai Klaudiával és egy reanimált beteg kanossza járását.
Úgy tűnik sürgősségi vonalon is egy orvos állja a sarat nevezzük csak Dr. Lí-nek. A szerencsétlen egy rögtönzött live-show keretében megpróbál az imént reanimált betegének (tiszta vészhelyzet látvány: eszméletlen pasas, tubus a szájában, infúzió, EKG monitor a lábánál) helyet találni az intenzív osztályon. Ehhez kb. 3 telefont bonyolít le 20 perc alatt, addig a szerencsétlent jobbra-balra tologatják. Végül feladja, és eltűnik reanimáltastul egy automatikusan nyíló ajtó mögött. Őrzőnek hívják, csak remélni merem, hogy őrzik is majd az életét.
Picit szusszan, de azalatt is szalad 3 kört. Szimpátia okán kiemel a középkorú várakozók köréből:
- Önnek miben segíthetek?
Vázolom sanyarú helyzetemet, tudtára adom, tisztában vagyok vele, hogy súlyos hibát vétettem azzal, hogy nem 7 óra 55-kor érkeztem, hanem 10 perccel később. Dr. Lí szigorú arccal közli:
- Itt senki sem beteg, amíg én azt nem mondom.
Ezen a ponton érzem, jó haverok leszünk, már röhögök rajta. Reménykedve kérdezem:
- Azért egy röntgent kaphatok?
Dr. Lí humoránál van:
- Hja, kéne az egész készülék, mi?
- Igen, pont az hiányzik otthon a vitrinből. Na, jó ez esetben beérem egy sztár fotócskával is. De dedikálva! - adom meg a kegyelemdöfést.
Dr. Lí belemegy a játékba, újabb vizsgakérdések következnek:
- Ön jogosult-e igénybe venni a szolgáltatásunkat?
Kész. Győzött. Falhoz állított. A múltkori APEH revizor nem volt ennyire szigorú velem! Ijedten rebegem:
- Igen. Becsületesen fizetem a TB járulékot. Biztosított vagyok.
- Ön tűzoltó, rendőr, katona...
Ja, és vadakat terelő juhász, te barom! A közgazdász diplomámmal már megint a hátsómat törölhetem... még egy kézröntgenre sem elegendő belépő.... Látja rajtam, feladtam, ipon értékű ütéssel kiütött. Már nem fáj a kezem és Férj hisztijét is inkább kezelem, mint ezt a cirkuszt tovább csináljam. Nem tudom milyen fejet vághattam, de megadja a kegyelemdöfést:
- Adok egy beutalót röntgenre. De előre kell közölnöm, hogy ha beavatkozásra van szüksége, akkor át kell irányítanom a területileg illetékes kórházba.
- Miért nem ott vagyok???
- Nem, az a mai napon az Árpád Kórház.
Inkább itt helyben amputálom a saját kezemet - gondoltam. Egy műtétért még metrózzak is, na nem! Még szerencse, hogy nem a lábam törtem....
Egy papírral a kezemben újból a GPS segítségével a folyósó-labirintusba vetem magam, és máris a radiológia pultjánál állok. Örömmel látom, hogy a fogorvosom bátyja az osztályvezető főorvos. Csak nem kell egy röntgenhez ekkora protekció! Azért ezt az infót eltárolom a hosszú távú memóriámba, sose lehet tudni alapon...
A jelentkezés egy hosszú pult előtt történik, ahol jópofa tacepaók nyugtatják a betegeket:
"Kérem, ne zavarjanak, leletet írok." - Ennél zavartalanabbul már csak a Nyugati téri aluljáró közepén lehetne, együtt érző pillantást küldök a hölgy felé, aki a monitorból fel sem néz.
"Amíg a főnököm úgy tesz, mintha jól megfizetne, addig én is úgy teszek, mintha jól dolgoznék". - Értem, ez a rendszer elleni lázadás, nem a betegnek szól. Remélem, hogy csak az adminisztratív személyzet vallja magáénak a fenti mondatot és az orvosok, betegellátók azért JÓL dolgoznak, bár tudom, ők sincsenek megfizetnek.
"Idegeskedni annyit tesz, mint magunkat büntetni mások hülyesége miatt." - áhá, ez már nekem szól. Tudok én olvasni a sorok között. Lefordítom magamnak: ne pofázz, ne türelmetlenkedj, ne kiabálj.
Felvarrom a legkedvesebb mosolyomat és odaadom a papírt a hölgynek. Környezetvédelem ohhh!, ugyanazt a betegirányító rendszert nézi, ahová dr. Lí beírt engem, minek a papír?
A röntgenben mindenki kedves, gyors, előzékeny. Hamar visszakacsázom (hja, a helyismeret előnye! :-)) dr. Lí-hez. Szomorúan tapasztalom, hogy nem őt kapom, hanem azt az egy szerencsétlen traumatológust, aki velem és még 100 ággyal van sújtva a mai napon. dr. Lí közben megnyert egy mentő által beszállított lélegeztetett beteget, aki úgy tűnik tényleg beteg ...
Pár perc várakozás után jön a traumatológus, aki fiatal (pfuj, legalább mínusz 10 év az ő javára!), jópofa és nem látszik rajta, hogy 100 ággyal sújtott lenne. Azonnal közli az ítéletet:
- tetanusz, kötözés, hosszas adminisztráció.
Látom rajta, leginkább ez utóbbi fáj neki, a tetanusz legfeljebb csak nekem fog fájni.
Hosszasan alkudozunk a tetanusz okán, felvilágosít:
- Ha sikerült volna szilánkosra törnöm a kezem, akkor ő a műtőben szabadon gyilkolhatna engem, de ha én most nem fogadom el a nevelő jellegű, orvosi protokoll szerint járó tetanuszt, és meg méltóztatok halni, és az örökösöm be méltóztatik perelni őt, akkor ő nagyon sz.r helyzetbe fog kerülni. Ezért most ő nagyon sok és hosszadalmas VSP (védd a segged papírt) fog gyártani, ami kb. 10x annyi időt fog igénybe venni, mint az én vizsgálatom. (Kb. 30x annyi időt vett igénybe...)
Közben szöszi nővér (aki szintén nagyon kedves volt) lefertőtlenítette és felkötötte a kezemet. Tetanuszt köszöntem nem kértem, és biztosítottam a még hosszas életben maradási szándékomról.
- Mondtam, hogy még egy papír. - morog nekem.
- Tudja doktor úr, másfél óra alatt sikerült elérniük azt, hogy irtózatosan szégyellem magam, hogy be mertem jönni egy ilyen banális baleset okán.
- Hát, én nem jöttem volna be. - közli csípőből.
- Hát, ha traumatológus is lenne otthon a kertben, akkor én sem jöttem volna, de csak IT-s és egy közgazdász nő nálunk. Viszont tény, én sem rohanok a bankba, ha esnek a részvényárfolyamok.
Innentől jóban vagyunk, kedélyesen elbeszélgetünk, miközben ő veri a számítógépet.
Közben a nővérkénket lenyúlja dr. Lí, mert ő az egyetlen, aki tudja lélegeztetni a most hozott beteget, és ha szöszikénk nem lélegezteti, akkor a beteg nem fog lélegezni. (idézet dr. Li-től)
Mikor otthon belépek az ajtón, és Férj meglát a felkötött kezemmel, párás szemmel megígéri:
- Majd én felkötözöm a paradicsomot.
Yesss!!! Ez az ígéret nem jöhetett volna létre, ha nincs dr. Lí, szöszi nővér és a 100 ággyal sújtott traumatológus!
Még szerencse, hogy az orvosoknak van humorérzékük, különben nem tudom, mi lenne velük! Ezúton köszönöm mindenkinek a segítő közreműködését, éljenek a paradicsombokrok! Innen üzenem a traumatológusomnak, hogy a blog írás, igenis pihenteti a kezemet! :-)
Képek
innen, és
innen.
Update: khm, két nappal később mégiscsak én kötöztem fel a paradicsombokrokat...
