A tegnapi posztom záró gondolatát folytatnám. (Mert bennem maradt néhány gondolat, és ez egy magamfajta grafománnak nem kezelhető szituáció:-))
Szükségünk van a sikerekre. Mindenkinek. Itt kérem, nem nagy dolgokra kell gondolni! Mindennapi apróságokra, amelyekről nem is gondolnánk milyen fontosak. Hiszen mi lehet ez? Egy kismamának, amikor feláll a baba, megteszi első lépéseit, amikor édes mosollyal az arcocskáján először kimondja: anyuci.
Egy háziasszonynak egy jól sikerült recept, egy nagymamának egy süti, de méginkább, ha az unokája neki mond el valamit először :-). A buszsofőnek, ha reggel a -12 C fokban elindul a 40 éves járgánya (honnan találták ki, hogy a BKV ősöreg kék csuklós buszaira gondolok? :-)) és folytathatnám a sort a végtelenségig.
A baj ott van, hogy nem látjuk a mindennapi apró örömeinket, sikereinket. Mert annyira rohanunk, hogy
elrohanunk még önmagunk mellett is. Ez képzavar lenne? Nem hiszem. Nem tudunk odafigyelni magunkra, a környezetünkre, és ami a legszörnyűbb, a szeretteinkre sem, szerintem ebből adódnak a legnagyobb érzelmi viharok.
Kérem tisztelettel, próbálják meg, álljanak meg az utcán és mosolyogjanak rá a szembejövőre. Két dolog lehetséges. 1. Hülyének néz. (Ekkor legalább jót nevethetünk magunkon.) 2. Visszamosolyog. No, itt van a kutya elásva! Ha ez megtörténik, lám, megvan az a jó érzésünk, hogy adtunk valamit, és rögtön kaptunk is vissza egy apróságot. Szerintem ennyire egyszerű (vagy ennyire egyszerűnek kéne lennie.....)
Mi kell ahhoz, hogy mindennapi apró örömeink legyenek? Célok. Nem kell feltétlenül nagyot álmodni. Emlékeznek, egyik politikusunk hangzatos mondatára? "Merjünk nagyot álmodni!". Merjünk. De azt fogcsikorgatva meg is kell valósítani.
Én azonban fogcsikorgatás nélküli álmokra gondolok. Apróságokra. Azokra, amik a hétköznapokban erőt adnak, nézzünk egy egyszerű példát: hétközben eltervezzük, mit fogunk csinálni a hét végén és azt sikerül is megvalósítani. :-)
Kismackóink osztálytársain látom, hogy nincsenek céljaik. Miért van az, hogy az a kislány, aki eldöntötte, keményen úszni fog (értsd élsportoló lesz) a legjobb tanuló az osztályban? Mert van célja, ezért a célért keményen dolgozik, sikerei vannak. A kemény munkával együtt jár az, hogy meg kell tanulnia beosztani az idejét, koncentráltabban tanulnia. Tudja, ha elmarad(na) a tanulással, a sport lenne amiről le kéne mondania. Ezért tud és akar dolgozni.
Azok a gyerekek, akiknek nincsenek céljaik, akik délben/délután hazaérve csak úgy "elvannak", számítógépeznek, tv-t néznek, azok nem tudnak koncentráltan dolgozni/tanulni. A nagyobb probléma az, hogy nincs bennük motiváció, nincsenek sikereik. Ez pedig már egész fiatalon depresszióssá teheti a gyerekeket.
Még mielőtt bárki megkérdezné tőlem, pszichológus vagyok-e, előre kell bocsátanom: NEM. Miből gondolom, hogy egy fiatal gyerek (kiskamasz) depressziós lehet? Sajnos láttam erre példát magam körül.
Tovább bővítve a kört, azt gondolom, a házasságok nagy része is azon bukik meg, hogy a pároknak nincsenek közös céljaik. Vagy ha valaha voltak is, az idő múlásával feledésbe merültek és nem tudtak újakat találni.
Azt hiszem, bővíthetném a kört makro szintre. De nem teszem, mert ennek a blognak nem célja a politizálás. Sőt, távol tartom magam tőle, most és mindörökké!
A tanulság azonban az: nem lehet cél/célok nélkül élni. Lehet nagyot álmodni, de célszerűbb, apróbb, pici álmokból építkezni. Higgyétek el, működik, ha nem hiszed, járj utána.... :-)
