SNI - csak a pénz számít?

Miért is? Mert Alexandra küldött kommentben egy cikket:
http://hvg.hu/itthon/20110914_korai_fejlesztes_pest_megye
amire nem tudok két tőmondatban válaszolni.

Mottó:
Logopédus: Elég! Pösze!
Pelikán József: Ezt még sose mondták nekem.
Logopédus: Nekem elhiheti. Otrombán pösze.
Pelikán József: Ne tessék ezt mondani.
Logopédus: A tények makacs dolgok!
(részlet a Tanú c. filmből)

Előljáróban néhány gondolat:
Szólók előre, szubjektív leszek. De nagyon. A tíz év küzdelem okán.

Félreteszem az országban folyó makró szintű kapkodást, pénzmegvonást és esztelen intézkedések sorozatát. Nem politikai cikk írása a célom. Amit el szeretnék érni, az, hogy aki olvassa, a lényeget lássa. Higgyék el, nem a pénz a fontos. Csak hát a pénz mozgat mindent!

Hosszan értekeztem a tanév eleji kanossza járásunkról. Küzdünk, pedig tudjuk, hogy az út végén járunk! Hogy lehetséges ez? Dájinál 5 hónapos korában jelentkeztek az első árulkodó tünetek. Gyakorlatilag azóta "fejlesztjük". A napokban lesz 11 éves... Ez nem kevés idő. Mivel a születéskori traumák általában 12 éves korig korrigálhatók, ezért vagyunk az út végén.

Így is érezzük magunkat: most vagy soha! Ha a legújabb terápia beválik, akkor nyert ügyünk van, de ha nem...

Azt gondolom, mi mindent megadtunk, amit egy felelősségteljes szülő megadhat a gyerekének. Idejében felismertük a problémát, minden fizikailag-anyagilag elérhető fejlesztési lehetőséget igénybe vettünk. Mégis, kétségek gyötörnek minket a gyerekünk jövője miatt.

Úgy érezzük, az SNI papír egyrészt egy "ál"- védettséget ad neki, másrészről egy megbélyegzés, amit egy életen át nem tud lemosni magáról. Vajon hányan tudják, hogy akinek SNI-s papírja van, az nem lehet fejlesztő pedagógus a Pető Intézetben? Pedig ki tudná mélyebben átérezni azoknak a problémáit, amelyekkel neki magának is meg kellett küzdenie?

A papír (óh, kis hazánk a papírok országa!) megvéd az esetleges kudarcok ellen. Arra az esetre, ha nem tud(na) a gyermek idegen nyelvből vagy szép anyanyelvünkből leérettségizni. Viszont, akkor nem is mehet olyan felsőoktatási intézménybe, ahol ezek felvételi tárgyak, mivel 0 pontot fog vinni ezekből a tárgyakból...

Tetszik már kapisgálni a dolgot?

Óh, megint előre szaladtam. Kb. 8 évet. Pedig, nekem a mostani tanév miatt kellene aggódnom. Nincs pénz a logopédusokra, fejlesztő pedagógusokra. Kérem tisztelettel, fogódzkodjanak meg! Annyi a problémás (sicc!) gyerek manapság, hogy minden pedagógusnak kéne tanulnia gyógypedagógiát! Ahogy Mérő László mondja: Mindenki másképpen egyforma. A kérdés csak az, hogy az másképpen pontosan hogyan diagnosztizálható? Arra is nagyobb figyelmet kéne fordítani, hogy az a pici "eltérés", milyen nyomot hagy a kis lelkében a gyerkőcnek, és a mikro környezetében.

A fiam -egyébként igen kiváló- matektanára négyszemközt bevallja nekem: nem tud mit kezdeni egy diszkalkuliás gyerekkel, mert nem tanulta! (Csak két ilyen van az osztályában.) Tessék kérem eszközöket adni a pedagógusok kezébe! Hátha sikerül(ne) megkönnyíteni amúgy sem egyszerű helyzetüket!

Bizonyára a pénzt elosztó pénzügyi "szak"-emberek még soha nem találkoztak fejlesztő pedagógussal, logopédussal. Ez nem az a szakma, amit "csak úgy" választ az ember. Ezt csak elhivatottságból lehet végezni! Mert egy fejlesztő sokszor küzd a gyerekkel (aki nem érti miért kell neki oda járnia, míg a többiek a suli udvarán fociznak), küzd a szülőkkel (akik pláne nem értik, hogy az ő szuper gyerekükkel mi a baj), küzd a főnökével, küzd az idővel (mert sokkal több gyereket kell ellátnia, mint amire energiája, ideje van), és küzd a családja fenntartásáért (mert nevetségesen alacsony a fizetésük).

A fejlesztő nem tesz mást, mint Marika néni a mezőn: elszórja a magocskákat. A gondosan átvizsgált, kijavított magokat. A jövőt építi a gyerekeinkben. Mert ha nem tenné, akkor nem nőne a szúrós bokron gyönyörű, gurulós, mosolygós málnácska, hanem csalánnal lenne tele a határ...

Higgyék el: én csak egy autodidakta módon, a gyermekemmel együtt tanuló szülő vagyok. A mozgás, a beszéd, a gondokodás, a tanulás mind-mind olyan terület, amelyre ma már egészen másként tekintek. Eszem ágában sincs azt mondani: "bezzeg az én időben...", vagy "a mi időnkben is felnőttek valahogy a gyerekek...". Mert látom, nem mindegy hogyan nőnek fel a gyerekek.

Ugyanis a hajléktalan-szállókon sok, magas intelligenciával rendelkező ember él, aki olyan lelki sérüléseket szenvedett, amik megelőzhetők lettek volna. Tovább megyek. Sok átlagosnak tekinthető felnőtt emberen látom, mi a "bibi".

Furcsa ugye? Mondok egy példát. Ha találkozom egy idegen emberrel, azonnal látom rajta, hogy mit nem fejlesztettek nála gyerekkorában. Beszédzavarok, koncentrációs zavarok, vagy mások. Nagyon könnyű felismerni például az Asperger szindrómásokat. Fontos meglátni, mert bár magas intellektusú emberek, például főnöknek szörnyűek, mert hiányoznak belőlük a szociális készségek, a kapcsolatteremtés, az empátiás képesség.

Szeretném hangsúlyozni, nem rosszabbak másoknál, csak mások! Őket így kell elfogadni.

 Van egy időpont, amíg "garanciális" egy gyermek. Ez -általában- 12 éves kor. Addig nem záródnak az agyában az idegcsatornák, nincsenek berögződéseik, és kellően nyitottak is. Idősebb korban már sokkal komolyabb tanulást igényel (és rosszabb hatásfokkal korrigálhatók) a sérülések.

Pénzt megvonni a fejlesztő pedagógusoktól, az elhivatott emberektől olyan, mintha a koldust kirabolnák. Szellemi éheztetés következne az országban. Az éhséget azonban csak egy évtized múltán fogjuk érezni, amikor az ellátandó gyerekek már felnőttek.

Erre ugyanis nem elfogadható válasz Virág elvtárs nagy mondása:

Pelikán elvtárs, a nemzetközi helyzet egyre fokozódik!