Kézfogások, elismerések

Térjünk vissza egy gondolat erejéig arra a bizonyos kézfogásra. Igen, az Igazgató bácsival történő kézfogásra. Kiskamaszunk el se merte hinni, hogy ismét (hiszen 3.-osztályban már megtörtént :-)) ő mehet ki egyedül az osztályból. 19 gyerekből ő a legjobb.

Nagyképüség? Csudát. Gyerekszemmel ez hatalmas elismerés, megtiszteltetés.

Bloggerek százai írták le a nyáron, hogy az ő gyerekük is kezet foghatott az igazgató bácsival/nénivel, vagy nem foghatott kezet, mert egy hajszál, vagy egy magatartás 4-es bezavart a képbe... Iskolája, igazgatója válogatja. Van ennek az elismerésnek egy kis sztálinista feelingje. A Nagy Vezető elismeréseként átnyújtja a könyvet és kezet ráz az arra érdemessel.

De soha, senki nem firtatja, hogy az a szerencsétlen gyerek, vajon mennyit dolgozott ezért az egy kézfogásért! Mert ugye ez 9 hónap munkája. Benne van a tehetsége is, de több a szorgalom, a megfeszített munka, az áttanult hétvégék sokasága. Mert azért legyen gyerekkora is... aha, mikor, kiskezétcsókolom?!

Nagyon büszke vagyok magamra. Mert idén először egy pedagógus "jelképesen" kezet fogott velem is! Dáji logopédiai értékelésébe bekerült a következő mondat:

Köszönjük a család együttműködését, otthoni segítő munkáját!

Életemben először köszön meg egy pedagógus valamit! Jelképesen kezet rázott velem! Sőt, tovább megyek, egyenesen partnernek tekint. (Tényleg partneri a viszony, mindent meg tudok beszélni a logopédus lánnyal, és ha kérek, kapok visszajelzést Dáji munkájáról.)

Ezen felbuzdulva arra gondotam, mi lenne ha velünk szülőkkel is időnként kezet fognának?

Kezet fognának velem:

- mert megszültük őket (ugyan, ez természetes!)

- mert kezdetben nem aludtunk

- mert konkrétan Dájival végigküzdöttünk 8 évet azért hogy a születéskori traumát ledolgozzuk (ebből külön bejegyzés-sorozat lesz...)

- mert értelmiségiként, színvonalas programokkal neveljük őket,
- mert egyáltalán ma van merszünk bevállalni 3 gyereket.